BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 11. (1999)
1999 / 3. szám - BÍRÁLAT - Gyáni Gábor: Történelem: tény vagy fikció? (Hayden White: A történelem terhe)
GYÁN - WHITE A fikcionalizálás a történelmi beszámoló különböző szintjein valósul meg. A krónika és a történet (story) jelenti a „primitív” szintet, jóllehet már mindkettő él a feldolgozatlan és kaotikus módon ránk maradt történeti nyomok (források) szelektálásának és rendszerezésének a technikájával, azaz érzelmileg feldolgozza a múltat. A történeti beszámoló következő, már nem primitív módjaként White a cselekményesítést (employment) említi, harmadikként az érvelés (argument) és az ideológiai vonatkoztatás (implication) szintjén folyó narrrativizálást. Az első szint, a történeti beszámoló „primitív” formáiként megadott krónika és történet bemutatása röviden elintézhető, hiszen a kérdés tárgyalásának szentelt tanulmányok közül kettő. A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében, valamint Az elbeszélés kérdése a mai történelemelméletben a magyar kötetben is olvasható. White azért nevezi a történeti beszámolók e fajtáit „primitívnek”,1 mert szerinte hiányoznak belőlük a magasabb rendű narráció attribútumai. Nevezetesen az, hogy a megjelenített eseményekre formális koherenciát kényszerítve az elbeszélés azzal a jelentéssel lássa el a múltat, amely egyrészt hihetővé teszi a róla előadottakat („megfelel a valóság igényének”), másrészt az ekként elbeszélt múlt „ellenáll egy másik történetnek, mely »elbeszélésre vár«, a »befejezésen« túl” (140. old). Erre viszont egyedül csak az olyan elbeszélés alkalmas, amelynek van alanya (aki ítélkezik és rendszerez), és amely ráadásul lezártként, befejezettként (kerek egészként) jeleníti meg az eseményekről szóló és történetként előadott beszámolót. A krónika viszont egyik kritériumnak sem igazán felel meg (és ugyanez a helyzet az annalessel), a történet pedig, bár nem hiányzik belőle a narrátor hangja, egyszer csak véget ér anélkül, hogy befejezné az események sorát. A krónika eseményeinek történetbe foglalása tehát úgyszintén adós marad az erkölcsi tanulságok levonásával, vagyis azzal, hogy kimondja, mi az értelme annak, amiről a mese szólt. Ezt egyedül a narratív beszámolótól várhatjuk el, mivelhogy az események nem hordoznak magukban erkölcsi tartalmat, viszont „minden történeti narratíva rejtett vagy nyilvánvaló vágya, hogy moralizáljon azok felett az események felett, melyekkel foglalkozik” (124. old.). A történeti narráció mint tényszerű beszámoló (melynek nem elképzelt valóság képezi a tárgyát), White szerint, „közvetlen kapcsolatban van a valóság moralizálásával [...] vagyis azzal a vággyal, hogy azonosítsuk a társadalmi rendet a valósággal, amely az általunk elképzelhető moralitás egyetlen formája lehet” (125. old.). Mivel — e felfogás szerint a történelmi narratíva nem az események puszta reprodukálása (mimézise), hanem szimbólumok összetett rendszere, amely a fikciós beszéd megszokott eszközeit használja, ennélfogva nemcsak a benne ábrázolt események (a jelölt) felé nyitott, hanem a történettípus, a mítosz felé, tehát afelé is, amit a történész az események megjelenítése végett szerkezetük jeléül választott. Amint White A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás című tanulmányában kifejti, az események történetírói megjelenítését „kiterjesztett metaforáknak” kell tekinteni, „melyek a bennük leírt eseményeket olyan formákhoz »hasonlítják«, melyekkel már megismerkedtünk saját irodalmi kultúránkban” (87. old.). Az elbeszélt múlt azáltal keltheti a valószerűség benyomását, hogy életünk eseményeit olyan „kulturálisan szentesített jelentésekkel ruházzuk fel” (82. old.), melyek csupán a mítoszokban és az irodalomban találhatók meg. A történeti narratíva ezért maga is az allegóriaalkotás terméke; nem mitikus vagy ideologikus, hanem pusztán allegorikus, „amely mást mond és másra gondol” (183. old.). White nem áll meg ezen a ponton, hanem tovább halad a trópusok elméletének ezt az oldalát azonban egyáltalán nem (vagy csak igen töredékesen) ismerheti meg az olvasó a tanulmánykötetből hogy rendszerbe foglalja a történetírás diszkurzív eljárásait. Szerinte az elbeszélés úgy kölcsönöz jelentést a vizsgált tárgynak, hogy a historikus cselekményformába önti mondanivalóját. Ez az oka, hogy a tartalom azonosítását egyedül az adott (irodalmi) forma felismerése teszi lehetővé, a történeti „megértés pedig semmi egyéb, mint az elbeszélés formájának felismerése” (180. old.). A típusa szerint meghatározott történet néhány archetipikus műfaj szabályait követi. Ezek száma White szerint négy: románc, komédia, tragédia és szatíra. Az archetipikus cselekményformákat a szerző Northrop Frye-tól kölcsönzi, nem is fordít különösebb gondot beható jellemzésükre. Frye-nál a románc az önazonosság olyasfajta drámáját jeleníti meg, amely a világgal összeütköző és azt végül maga alá gyűrő hős kálváriáját és élményeit szimbolizálja (ilyen például a Grál-legenda és Krisztus keresztény mitológiája). A szatíra esetében viszont a jó és a gonosz viadala ellenkező eredményre vezet, hiszen ekkor a világgal szembeszegülő hős végül elbukik. A komédia és a tragédia e két végletes drámai helyzet között a félúton áll: a komédia hőse azzal tartja életben az ember győzelmi reményeit a világgal szemben, hogy időleges kompromisszum jön létre a szemben álló erők között, a tragédia viszont azt az esetet jeleníti meg szimbolikus módon, amikor a hős végül elbukik ugyan, ám a többiekre nézve ez mégsem jár végzetes következményekkel, mivel okulhatnak a küzdelem végkifejletéből és újrakezdhetik a harcot.20 White úgy véli, minden történelmi narratíva felhasználja e négy elbeszélésforma egyikét vagy másikát, amikor a múltbeli események magyarázatához a cselekményesítést hívja segítségül. Sőt a XIX. századi mestertörténészek műveinek az elemzése azt bizonyítja, hogy egyetlen elbeszélésen belül össze is keveredhetnek egymással a különféle cselekménytípusok, bár a románc és a szatíra soha nem alkot elegyet.