BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 16. (2004)
2004 / 3. szám - PROBLÉMA - Szolláth Dávid: A kultuszkutatás két tendenciája
BUKSZ 2004 van Petőfitől, mint volt. Ennek a neve Petőfi-kultusz.”29 Az azóta eltelt időben sem csökkent a kultikus Petőfi-irodalom mennyisége. Szilasi és Margócsy könyveinek kiindulópontja az a tapasztalat, hogy a Petőfi- vagy Jókai-szakirodalom éppoly hatalmas, mint amennyire zárt és folytathatatlan. Szilasi írásaiban nyomon követhető, hogyan ütközik a Jókai-szakirodalom némileg frusztráló zártságának irodalomtörténészi tapasztalata az olvasás és az interpretáció mindenhatóságában bízó (az utóbbi másfél évtized magyar irodalomelméletére általában jellemző) optimizmussal. Szilasi azzal a meggyőződéssel, hogy noha a kultusz olvasás- és interpretációellenes, a recepciótörténet figyelembevétele nélkül viszont nem lehet a műveket olvasni,3031 nekifogott a nagyrészt Jókai saját regénykommentárjainak határain belül mozgó kultikus és a kultuszt, valamint a Jókai-regényeket bíráló kritikai paradigmák újraolvasásának. Az újraolvasás (egyéb meritumai mellett) azt eredményezte, hogy Szilasi feltárta, explicitté tette a Jókai-szakirodalomban eddig csak látensen létező sejtést, miszerint Jókai művei inkább megfelelnek a romance, semmint a regény műfaji sajátosságainak. (Ezt egyébként a kultuszmentes és a romance műfajához jobban szokott angol Jókai-recepció is igazolja.) Az „újrahasznosításnak” (tőle kölcsönöztem a szót)32 a fentitől némileg eltérő logikája működik Szilasi újraolvasásában. A kultusz vizsgálata nem annyira a saját irodalomtörténészi gyakorlat kritikus felülvizsgálatában hoz hasznot (azt inkább kihívja, próbára teszi), hanem abban, hogy a kultikus hagyomány karjából kirostálható néhány interpretációs ötlet is, amelyek segítségével feléleszthető a szoborhalott Jókai a mai olvasó számára, és amelyek lehetővé teszik, hogy túllépjünk a kultikus hagyományon. „A kultusz vs. kritika” oppozíció Szilasinál a „kultusz vs. interpretáció” alakjában jelentkezik, s ha Szilasi kiinduló feltételezése az volt, hogy a kultusz lehetetlenné teszi az olvasást, és letiltja az interpretációt, akkor a könyvének egésze által sugallt álláspontot úgy lehetne összefoglalni, hogy az interpretáció a kultusz ellenszere, minthogy az interpretáció megfékezheti, folytathatatlanná teszi a kultikus beszédet. A vizsgált saját irodalomtörténeti/diszciplináris hagyomány (amelyet az 1894 és 1968 között keletkezett Jókai-monográfiák halmaza jelöl ki) itt idegenként tűnik fel ugyan, de idegenségében elutasíttatik. A selyemgubó és a „bonczoló kés” egyik tanulmányának korábbi változatából idézve: „A kultikus olvasatot ki kell mondani, hogy kiderüljön: nincs mögötte semmi.”32 KULTUSZKUTATÁS ÉS KONTEXTUALIZMUS A Dávidházi műveihez kapcsolható, kontextualistának nevezett irányt leginkább az különbözteti meg az eddig tárgyalttól, hogy lemond a kultusz kritikájáról. Dávidházi „módszertaninak”, „taktikainak” nevezi azt az ideiglenes agnoszticizmust, amelynek jegyében leválasztja a kultikus kijelentést a tárgyáról, felfüggeszti annak megítélését, hogy az amúgy is per definitionem cáfolhatatlan és igazolhatatlan kijelentéseknek van-e referenciális értékük.33 Ez a módszertani döntés eléggé kézenfekvőnek tűnik, ám előfeltételez egy mégis meglehetősen szokatlan, mert a kanonikus ítélkezésről lemondó kritikatörténészi lépést, ne sikerültségük alapján ítéljük meg a vizsgált kritikai megszólalásokat.34 Tegyük félre azt a kérdést, hogy az adott kritikai ítéletet utólag igazolta-e az irodalomtörténet, vagy sem, ugyanis a kritikai ítéleteknek nem az az egyetlen (sokszor talán nem is az a legfőbb) funkciójuk, hogy tárgyaikat, az irodalmi műveket minősítsék. Azok a kritikus önformálásában is fontos szerepet játszhatnak, vagy hozzásegíthetik a kutatót mentalitástörténeti, vallásszociológiai stb. megfigyelésekhez.35 Dávidházi módszertani agnoszticizmusa azt kívánja meg az irodalomtörténésztől, hogy hagyja el szakmája kereteit. Ha ugyanis az irodalomtörténeti hagyomány nem szolgáltat olyan tudományos segédeszközt, amellyel elemezhető volna az irodalmi kultusz (ami az irodalmat és befogadását mégiscsak nagyban meghatározza), akkor kénytelen lesz, legalább részben és ideiglenesen, kiemelni tárgyát irodalomtörténeti összefüggéséből, hogy aztán új (Dávidházinál mentalitástörténeti, kulturális antropológiai, vallásszociológiai) kontextusba helyezze át. Ez a dekontextualizálást követő rekontextualizálás nagyban különbözik azoktól az irodalomtörténészi repertoárban régóta meglévő módszerektől, amelyekben a nem irodalomtudományos (politika- vagy társadalomtörténeti, szociológiai, pszichológiai stb.) kontextus a végső soron irodalomtörténeti megalapozottságú tudományos koncepciónak alárendelve, azt kiegészítve, mintegy adatszolgáltatói minőségben vesz részt az értelmezésben. Az „Isten másodszülöttjé”-ben viszont azt láthatjuk, hogy a könyv végkövetkeztetései nem, legalábbis nem csak irodalomtörténeti jellegűek. Dávidházi Arnold van Gennep, Victor Turner, Max Weber és a kortárs amerikai vallási mozgalmakat elemző vallásszociológusok nyomán jut arra a következtetés 29 ■ Schöpflin Aladár: Előszó egy talán megírandó Petőfi-tanulmányhoz, Nyugat, 1909. 6. szám. 30 ■ Lásd ehhez az akkor már megkezdett Jókai-kutatás által felvetett kérdéseket és a Szilasi által adott válaszokat „boncolgató”, kiváló műhelyesszét: Irodalomtörténés. [1993] In: uő: Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét. József Attila Kör-Pesti Szalon, Bp., 1994. 11-23. old. 31 ■ Szilasi: A Selyemgubó..., 17. old. 32 ■ Szilasi László: Jókai talapzata: A pseudoprototypusok. Jókai Mór Hétköznapok című regényének kultikus olvasata, k. o. In: Kalla (szerk.): Kegyelet és irodalom, 58. old. 33 ■ Dávidházi: Isten másodszülöttje, 19., 33., 218. old. stb. A kérdést bővebben tárgyalja: Uő. The Romantic Cult of Shakespeare, 23-33. és 203. old. 34 ■ Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk. Arany János kritikusi öröksége. Argumentum, Bp., 1994. 31., 70. old. Uő. Szilágyi Márton: „Érdemes azonban a kritikai szövegeket állítás helyett - vagy mellett - kifejeződésként is olvasnunk, vagyis nem a kritikák nehezen megragadható igazságtartalmát mérlegelnünk...” Szilágyi Márton: Kritika és irodalomtörténet-írás, avagy miért érdemes XIX. századi szövegeket olvasnunk. In: uő: Kritikai herek. JAK-Balassi, Bp., 1995. 9. old. Vagy Radnóti Sándortól idézve: ,Az egyik legfőbb