BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 21. (2009)
2009 / 2. szám - SZEMLE - Tóth Orsolya: Keszeg Anna - Vaderna Gábor (szerk.): Prima manus: tanulmányok a felvilágosodás korának magyar irodalmából
dományi tájékozódás (a kánonbővítő stratégiák mellett is) ezért illeszkedik többé-kevésbé konfliktusmentesen a hagyományos narratívákhoz. Ez utóbbit talán Lukácsi Zoltán dolgozata (Szószék és világosság. A magyar katolikus prédikáció a 18-19. század fordulóján képviseli leginkább, amelyben a szerző a kor prédikációs irodalmát tanulmányozva figyelt fel arra, hogy bár e szövegek még sok vonatkozásban a barokk lelkiség, hitviták és erkölcsi dogmatikai fejtegetések örökségét hordozzák, már másfajta problémákkal birkóznak: újfajta apológiára kényszerültek az általuk gyűjtőnéven csak „szabadgondolkodónak” vagy „megvilágosodottnak” nevezett világi filozófusokkal szemben (61-62. old.). Az ilyen típusú metamorfózis vizsgálata szorosan kapcsolódik a nemzetközi irodalomban leginkább Roland Mörder nevéhez köthető eszmetörténeti kutatásokhoz, ám Lukácsi Zoltán - ha jól értem - az ezen változáshoz köthető narratívaképző eljárásokat vizsgálja majd, s az sem könnyíti meg a dolgát, hogy a prédikációk szerzői a legkevésbé sincsenek benne az irodalomtörténeti köztudatban. Látszólag ugyancsak a hagyományos irodalomtörténeti elbeszélést képviseli Torma Katalin írása (Gyöngyök fűzése a penna gyémánt hegyével vagy Hanno homályos punbeszéde? Csokonai Vitéz Mihály ismeretei az arab-perzsa verselésről), amely a kritikatörténeti vizsgálódások módszerének megfelelően teória és praxis szembesítésére vállalkozik. Csokonai a felvilágosodás korszakának reprezentatív szerzői közé tartozik, vagyis a kötetből kirajzolódó kánonbővítő stratégiák szerint a tanulmány a következő „képlettel” írható le: ismert szerző (viszonylag) ismeretlen írásai. Torma Katalin Csokonai arab-perzsa verseléssel kapcsolatos ismereteit veszi szemügyre, s a retorikai szempontból is remekül felépített dolgozat már az elején világossá teszi, hogy a korábbi kutatás e kérdés kapcsán ellentétmondós konklúziókra jutott: Képes Géza szerint Csokonai igyekezett arab-perzsa versmértékben megírni bizonyos költeményeit, Staud Géza viszont úgy látja, hogy Csokonai gazdag, új tartalmat igyekszik kifejezni, de mindehhez a klasszikus régi formakészletet és kifejezésmódot használja (83. old.). A kérdés eldöntése érdekében a szerző elsőként Csokonai e verselési módra vonatkozó forrását vizsgálja: Sir William Jones könyvét. (Mindehhez „természetesen” latinul és arabul is tudnia kell.) Mint a későbbiekben megállapítja, Csokonai már csak azért sem sajátíthatta el az arabperzsa prozódia lényegét, mert evvel egyetlen forrása, Jones sem volt tisztában. Vagyis Csokonai azért használja a régi formakészletet, mert bármennyire szeretett volna tanulni, Jones nem nyújtott használható ismereteket. Bár a tanulmány ezt nem fejti ki részletesen, példája a szorosabban vett Csokonai-kutatáson túl a felvilágosodás kutatásához is fontos adalékkal szolgál: az eltérő kulturális minták applikációjáról nevezetes William Jonesról a „close reading” éppen azt deríti ki, hogy az arab-perzsa verselés iránti érdeklődését az európai paradigmához igyekezett igazítani. A Csokonaikutatás viszont szegényebb lett egy mítosszal, amelyet eredendően nyilván az táplált, hogy a szerző egyszerre nyelvzseni, „up to date” a kor verselméleti szakirodalmában, és páratlan költői géniusz, s épp e három együttes igazolása lehetett fontos a recepciótörténet során rögzült kazinczyánus követelmények szempontjából. Torma Katalin írása egyébként talán a legradikálisabb, ami az irodalomtörténeti hagyományhoz való viszonyát illeti, ugyanakkor megfogalmazása a legkevésbé sem sértő. A többi dolgozat részben a fehér foltok feltérképezése, részben talán a tudománytörténeti tradíció miatt kerüli a kritikus hangot. A tanulmánykötet előszavában említett kultúratudományi orientáció bemutatásához elsőként Keszeg Anna írását emelhetjük ki, aki összekapcsolja a sajtótörténeti monográfiák eredményeit és az irodalomtudomány médiaelméleti orientációját, s egy olyan (félig-meddig) elfeledett életműre irányítja a figyelmet, amelyet eddig a korszerűség/ korszerűtlenség, népszerűség/esztétikum oppozíció segítségével írtak le. Gyöngyössi János jórészt az alkalmi versek „mestereként” és a leoninus forma művelőjeként szorul perifériára a kazinczyánus kánonban, ám egykori népszerűsége tagadhatatlan, s ezt a népszerűséget olyan fórumoknak köszönheti, mint a Magyar Hírmondó és Magyar Kurír. A tanulmány kimutatja, hogy a versek megjelenése ezen orgánumok kontextusában szinte minden esetben olyan helyi eseményhez kötődött, amely a verset hírértékkel ruházta fel, illetve a lokális identitás megkonstruálására, egy csoporttudat közvetítésére, reprezentációjára tette alkalmassá. (40. old.) Vaderna Gábor korábban már említett munkája az „antropológiai fordulat” jegyében tárja fel az öngyilkosság korabeli diskurzusát. Az adott kereteken belül csak egyetlen példa alapos és érdekfeszítő elemzésére van lehetősége. A már említett nyitottság-lezáratlanság talán leginkább ezt a szöveget jellemzi. Szerzője láthatóan történeti perspektívában gondolkodik: az antropológiai fordulat jelentőségét egyszerre világítja meg a kultúratudományok története és Fejér György 1807-ben kiadott antropológiája felől. Csakhogy éppen a korabeli és a jelenkori terminológia egyeztetése miatt tudom kevéssé elfogadni a „könyvek nyelve” Kazinczy-idézet alapján metaforikussá tágított fogalmát, mert bizony az eredeti szöveg nehezen szakítható ki a tanulmány által egyébként említett Schriftsprache kontextusából. Mácsik Péter és Tóth Kálmán írását a biográfia, az autobiográfia, az elbeszélt identitás elméleti-módszertani megalapozása kapcsolhatja össze. Mácsik a Mátyási-biográfiák közhelyeit vizsgálja a primer (levelek) és szekunder (verses-prózai művek) források összevetésével, néhány példán keresztül azt mutatja be, hogy milyen játékszabályokat feltételez az eltérő státusú művek referenciális olvasata. Tóth Kálmán a nemzedéki emlékezetváltás folyamatát vizsgálja Kis János visszaemlékezéseinek tükrében, úgy is, mint az autobiográfia műfajának sajátos önigazolását. Hivatkozásaiban éppúgy szerepel Lejeune, mint Gadamer vagy Assmann, s a majdani nagyobb lélegzetű munkában bizonyára a kortárs biográfiák is nagyobb szerepet kapnak. Valamennyi szerző birtokolja a Szilágyi Márton által emlegetett filológiai kompetenciát, ám ketten közülük szövegkiadáshoz is szorosabban kapcsolódnak. A már említett Mátyási-írás tétje a kritikai kiadás egyik része-