Budapest, 1902. július (26. évfolyam, 178-208. szám)

1902-07-09 / 186. szám

Július 9. (1) ,B D D A P E S t 186. szám. *1111111111 regénycsarnok. PETŐFI: Regényes korrajz két kötetben. Irta: Farkas Emőd. (173) „A nemzet kormánya a néphez“, „A haza veszélyben van“ cím alatt általános fölkelésre hívta fel a kormány a nemzetet. Petőfi, akit büszkeségében annyi megalázásért s a kinek szive fájdalmas könyeket sirt a nemzetért, eltitkolva sötét aggodalmait, mardosó sejtelmeit, maga is a végső ellenállásra lelkesíti „Föl a szent háborúra“ című költeményében a nemzetet. „Itt az utolsó nagy próba, eljött az utolsó ítélet, de ő attól — úgymond — sem magáért, sem hazájáért nem fél.“ Majd igy lelkesít a szent háborúra: Fél hazámnak valamennyi lakója, Ideje, hogy tartozását minden ember lerója. Ki a házból, ki a síkra emberek, Most az egész Magyarország Legyen egy nagy hadsereg. A lelkesedést azonban csüggedés, a harci vágyat tompa kétségbeesés váltotta fel. Különösen meglátszott ez a fővárosnak előbb még nyüzsgő, mozgalmas életén. Most kihaltak voltak az utcái, a jómódúak szintén készülődtek, hogy Haynau közeledtével a kormány után mehessenek. A Görgei seregének elő- és utóhadához a menekülők kocsitábora csatlakozott, családok, nők, gyermekek csak a sereg közelében érezték biztonságban magukat. A főváros képe oly szomorú volt, mint a családé, amelynek feje a halálos ágyon végső tusáját vívja. A fiatal írók, kik szintén a menekülő kormányt akarták követni, a „Prófétádban gyülekeztek össze bucsulakomára. Nyomott kedélyivel, szófián búskomorsággal ültek egymás mellett. Köztük volt Petőfi, Jókai és Kerényi is. ..— Nem lakoma ez, hanem halotti tor, — mondá komoran az egyik fiatal iró. — Még korán volna erre gondolni, — szólalt meg Kerényi. — Amíg több mint százötvenezer emberünk áll a harcmezőn, addig nem szabad kétségbe esnünk. — Óh, háromszor annyian vannak, — felelte Jókai. Petőfi hosszan eltűnődött az előbbi szavakon. Látszott komor pillantásán, mogorva arcán, hogy az aggodalom sötét rémei birkóznak szivében, fölszakgatva, megvérezve azt. — Csak már vége volna valahára, — szólt halkan, mintegy önmagához — gyűlölöm ezt a sok vérontást. — Pedig még csak most jön az igazi öldöklés, — jegyezte meg Kerényi — ha a nép is felkél az országban s katona lesz az egész nemzet, a gyermek és az aggastyán is. — Igaz, ki kapott közületek meghívót Kossuthhoz ? — kérdezte most az eddig hallgatagon ülő Arany. ■— Én is, én is! — felelték Petőfi, Jókai, Fáncsy Lajos, Egressy és Vas Gereben. — Én is kaptam, — mondá kelletlenül Arany — de sejtelmem sincs róla, hogy mit akar. — Akármit, annyi bizonyos, hogy ez az óriás, akinek szavára, mintha csak a régi sírok porló daliái keltek volna föl, a földből támadtak a katonák, csak jót akarhat a nemzetnek. — Mily kicsinyek vagyunk mi ahoz, hogy e véres zivatarban segíthessünk rajta, — monda túl szerényen Arany. — Én sejtem, hogy mire akar felkérni bennünket, — mondá Fáncsy Lajos. — Ő a nemzet nevében nem kér, hanem rendelkezik velünk, — mondá ingerülten Petőfi. — Úgy van, — erősítette Vas Gereben — mi meg teljesíteni fogjuk azt. — Még ha azt tudnék is, hogy ezzel itt az utolsó óránk! — mondá fejét hátra vetve s villámló tekintetét körülhordozva a jelenlevőkön Petőfi. — Jó, jó, Sándor, de hiszen a kormány maholnap ismét Debreczenbe megy s ha mi is követjük, mit tehetünk Pesten ? — Ha ő kívánja, itt maradunk a végítéletig, — felelte Petőfi — holnapra szól a meghívó, legyünk ott mindnyájan. — Ott leszünk! — felelték az írók. Másnap a kormányzó előtt állottak, aki rövid, megható és lelkesítő beszédet tartott hozzájuk. Nem festi le a haza komor helyzetét, mindnyájan tudják azt. Azokhoz szól szava, akik a fővárosban maradnak. Látják az általános elcsüggedést, a fejetlenséget, a zivatart, a rémületet. Pedig ha valamikor, úgy most van szüksége a nemzetnek a higgadtságra, az áldozatkészségre, a honfi-lelkesedésre e végső, e döntő percekben. Többnyire jó szónokok, a nép tiszteli, becsüli őket, tartsanak azért megyegyűléseket, fanatizálják a népet a végső ellenállásra, hogy a nagyszerű csatában, amelyet a főváros alatt fognak megvívni, győzzön a szurony hatalmán a nép lelkesedése, a zsarnokon a nemzet szabadságvágya. A fiatal írók megilletődve hallgatták a nagy Kossuth beszédét, amely úgy hatott a lelkükre, mint az elővert láng sistergése. S másnap július 1-én Petőfi, Arany, Egressy és Fáncsy aláírásával már falragaszok hirdettek népgyűlést esti hat órára a múzeum terére, de ugyanaznap jelenvén meg a kormány kiáltványa is, hogy egy időre ismét oda fogja hagyni a fővárost, ha a hadi események úgy kívánnák, a csüggedt nép helyett csak néhány kiváncsi lézengett a muzeum-téren s a népgyűlést meg nem tarthatták. Petőfi, feledve sok fájdalmas lelki sebét, egy pillanatra ismét a cselekvés terére ragadtatta magát. (Folyt. köv.) 40 Veres Sándor VI. A két orvos. A „Zöldeseibe“ visszatérve, Duplessis őrnagy alig érezte többé a kigyómarást, melynek olyan bosszantó következményei voltak. Letette a köteléket s egy alig észrevehető seben kívül az arcon, mi sem emlékeztetett a borzasztó esetre. Most komoly dolgokkal látszott foglalkozni. Miután tudomást vett egy a jegyző közvetítésével kapott levél tartalmáról, egy pár levelet írt hamarjában, melyeket aztán postára küldött. Egy embert meg a legközelebbi táviróhivatalba küldött lóháton, hogy egy sürgönyt adjon ott fel, melyre csakhamar választ kapott. E különböző ügyek elintézése után átöltözködött azzal a szándékkal, hogy kimenjen, midőn egyszerre heves szóváltást hallott kívülről. Egy durva hang, mely valamely részeg parasztéhoz hasonlított, túlharsogta a másikat s izgatottan mondta: — Ismétlem magának, doktor úr, ha ugyan doktor, nem tűröm, hogy az utamba jöjjön, meg nem engedem, hogy valamelyik betegem szobájába lépjen. Én csak egyszerű egészségügyi hivatalnoka vagyok a montpellieri orvosi fakultásnak, de jobban értem, mint bárki más, hogy kell kezelni a kis Pichard Juliettet! Én jobban ismerem a természetét, mint maga, kinek most először van vele dolga és itt jelentéktelen roszullétről van szó, amivel csakhamar készen leszek. — És én, felelték gúnyosan, én montpellieri egészségügyi hivatalnok úr, szabadságot veszek magamnak, semmi esetre sem lenni egy nézeten önnel. Konstatálom ellenkezőleg, hogy a Juliette kisasszony betegségében bizonyos megmagyarázhatatlan jelek vannak, melyek a legkomolyabb figyelmet követelik, sőt erősen tartotta, mert bizonyos távolságban a szép Anatolet pillantotta meg, ki kérő és egyúttal parancsoló arccal nézett rá. A bíró, amilyen bizalmas és merész volt mindenkivel szemben, egyetlen fia irányában sajátságos gyöngédséget árult el. Nyers hangon, melyet nagyszerűnek tartott, szólt mostan: L'_Őt látom, Pilard Baptiste úr, ön nem gondolja meg, hogy kivelbeszél ! Eh a község első tisztviselője vagyok és ha leereszkedem, hogy szót szóljak önhöz, ezzel nagy megtiszteltetésben részesítem . . . Másrészről pedig ne feledje, h°gy -re' Duplessis őrnagy beszáll a „Zöld cser"-be.lentékeny összeggel adósom és ha eszembe jutna olyan kis stemplis papirost küldeni az ön házába ... A stemplis papiros szóra összeborzadt Baptiste és megszólalt: