Budapest, 1904. május (28. évfolyam, 121-150. szám)
1904-05-10 / 130. szám
Május 10. »BUDAPEST“ ISO. szám, (3) porsóra. A koszorú fehér szalagján csak annyi a föl írás: Stefánia. A koszorút Szalay Imre, a Nemzeti Múzeum igazgatója közvetetlenül a koporsóra helyezte el. Gyönyörű koszorút küldött a ravatalra* Komárom város közönsége, amelynek nevében Gaal Gyula polgármester tette le a ravatalra a koszorút. A koszorú szalagjára a következő fölirás van hímezve: Legnagyobb fiának, a Komárom szabad királyi város közönsége. Ugyancsak délelőtt küldte el hatalmas fehérszalagú koszorúját Tisza István gróf miniszterelnök is. A koszorú fölirása ez: Jókai Mórnak — Tisza István gróf és neje. Az amerikai magyarság körében megnyilatkozott részvét kifejezéséül a klevelandi Jókai-kör részéről Zseni József, az Országos Nemzeti Szövetség társelnöke tett a nagy halott ravatalára pálmaágakból font koszorút, gyászfátyolos nemzetiszinű szalagján a következő fölirással: Amerikába is átvilágító nagy szellemeknek — a clevelandi Jókai-kör. A ravatalt délelőtt a fővárosi iskolák növendékei is megtekintették tanáraik vezetése alatt. Egy órakor elzárták a ravatalos csarnokot s ugyanakkor eltávolították a közönséget a Múzeum kertjéből, ahova ezentúl már csak a jegygyei bírókat bocsátották be. A temetés előkészületei. Az egész délelőtt folyamán, de különösen a déli órákban már elárulták Budapest utcái, hogy ünnepélyes esemény készül. Két óra tájban az utcák néptelenekké váltak, a Kerepesi-útra és Múzeum körútra torkoló utcákban azonban csak úgy hullámzott a néptenger. A temetés útvonalán már két órakor életveszélyes volt a tolongás, s a rendkívül nagy számban kirendelt rendőrségnek emberfeletti munkájába került a rend fenntartása. Ekkor vonultak fel lobogóik alatt a különböző testületek, egyesületek, nemkülönben az iskolák növendékei, utóbbiak a temetési menet útvonalán képezvén megindító hatású sorfalat. A Múzeum elé eközben egymás után érkeztek a lógatok, melyek a politika, tudomány, irodalom és hadsereg előkelőségeit hozták a szertartásra. Már jóval két óra előtt megkezdették a koszorúk kiszállítását, melyek teljesen megtöltöttek tizenkét koszorús kocsit. Ezek a mozgó virágerdők a temetési menet elindulásáig a Sándor utcában állottak fel. Három órára már együtt volt a Múzeumban és a kertben a gyászolók óriási tömege, a menet útvonalán pedig beszüntettek mindennemű közlekedést. A járdákon sorfalat álló nézők tízezrei csendesen, türelmesen várakoztak a megkezdődött szertartás és búcsúbeszédek befejezésére. A felhős égbolt, mely délben egy kis záport is bocsátott a fővárosra, kiderült és barátságos, szelíd napfény csókolgatta a Múzeum komor falait, melyek mögött e percben meghatóan csendült fel a gyászdal. A megjelentek. Három órára az összes előkelőségek, küldöttségek elhelyezkedtek a ravatalos csarnokban és a Múzeum lépcsőzetén. A ravatalos teremben a koporsó baloldalán foglalt helyet özv. Jókai Mórné szül. Klagy Bella mély gyászban, megtörtén, minduntalan az őt kisérő Vészi József orsz. képviselő támogatására szorulva. A koporsó jobb felén ültek a Jókai-család tagjai: Hegedűs Sándor feleségével, Jókai Jolánnal, Feszty Árpád feleségével Jókai Rózával, Hegedűs Lóránt, ifj. Hegedűs Sándor, Navratil Dezső feleségével Hegedűs Rózsikéval, Navratil Imre, Ihász Lajos főrendiházi tag, dr. Jókai Géza, Szarvassy Margit, Hegedűs István és Béla. Kevéssel három óra előtt udvari fogaton érkezett meg a király képviselője, Apponyi Lajos gróf magyarországi udvarnagy fekete díszmagyarban. A király képviselőjét a lépcső alján Berzeviczy Albert közoktatásügyi miniszter mint a kormány és a nemzet képviselője, Hegedűs Sándor valóságos belső titkos tanácsos, mint a gyászoló család képviselője s kíséretükben Szalay Imre múzeumi igazgató, mint házigazda fogadta, Apponyi gróf a főhelyen, közvetlenül a koporsó fejénél foglalt helyet. Mögötte sorakoztak a kormány tagjai, főrendek, képviselők és más előkelőségek, akik közt ott voltak: Tisza István gróf miniszterelnök, Kkuen-Héderváry Károly gróf, Berzeviczy Albert, Nyíri Sándor, Tallián Béla, Hieronymi Károly, Plósz Sándor és Cseh Ervin miniszterek, Csáky Albin gróf a főrendiház és Perczel Dezső a képviselőház elnöke, Wekerle Sándor a közigazgatási bíróság elnöke, Gsekonics Endre gróf és Cziráky Antal gróf zászlósurak, Széchenyi Béla gróf koronaőr, Rosner Ervin báró fiumei kormányzó, Lobkovitz Rudolf herceg hadtestparancsnok, Klobucsár altábornagy honvédségi adlátus, Széll Kálmán, Wlassics Gyula, Darányi Ignác, Erdélyi Sándor, Apponyi Albert gróf, Zichy Jenő gróf, Zichy Géza gróf val. belső titkos tanácsosok, Gromon Dezső, Zsilinszky Mihály, Popovits Sándor és Mohay Sándor államtitkárok, Fraknói Vilmos püspök, Bogdanovics Lucián budai szerb püspök, Baksay Sándor dunamelléki és Antal Gábor dunántúli református püspökök, Eötvös Loránd báró, a magyar tudományos akadémia elnöke, Márkus József főpolgármester, Halmos János m. kir. udvari tanácsos polgármester, Rudnay Béla főkapitány, Heinrich Gusztáv min. tanácsos a tudományegyetem, Rauszmann Alajos a műegyetem rektora, Demeczki Mihály a Ferenc József-intézet kormányzója, Rákosi Jenő főrendiházi tag, az „Otthon”írók és hírlapírók körének elnöke, Falk Miksa országgyűlési képviselő a Hírlapírók Nyugdíjintézetének elnöke, Vészi József orsz. képselő, a Budapesti Újságírók Egyesületének elnöke, Singer Vilmos azOtthon* dísztagja, a nemzetközi sajtókongresszus elnöke, a bécsiConcordia* írók és hírlapírók egyesülete képviseletében Spiegl Edgár elnök, Gross Károly kormánytanácsos és Frieseh Ede színműíró, a törvényhatóságok, köztük Komárom városának küldöttségei, igen sok országgyűlési képviselő, író, hírlapíró és színművész. Testületileg jelentek meg a Jókata hajó tisztjei és matrózai, akik a hajó nemzeti színű lobogóját a koporsóra borították. Igen sok tábornok és törzstiszt volt jelen teljes díszben, a dunamelléki református papságot pedig harminc tagú küldöttség képviselte. A gyászszertartás. E pillanatban hangos kacaj hangzott fel mögöttünk. * Hátra tekintettünk. Már ráismertünk az alakra, Petőfi volt az. Nagyon átváltozott az arca. A szakálát nem borotválta rég, az egészen benőtte az arcát, valami gyűrött fehér kalap volt a fején. Vitorlavászon zubbonyt viselt, aminőt a közkatonák kapnak, arra volt kihajtva a széles inggallérja, semmi katonai dísz, semmi kard az oldalán. Mi ráismertünk, de ő ránk se nézett, fogai közt morzsolta: „Juimus Troes: Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes.“ Azzal megfordult s odább ment. — Szegény bolond! — mondá Nyáry, utána nézve. — Most ez a nyakravaló nem viselése miatt elvesztette a tiszti rangját, elvesztette a földet a lába alól. Ebben nyilatkozik meg a bolondok idiosyncrasiája, hogy az öltözetet nem tűrik a testükön. Azután elmondá Nyáry, hogy mi dologban jár most Petőfi itten. Irt egy magyar marseillaiset, ezzel a címmel: ,Előre!“ (Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtásomat. Előre!) Ezt felajánlotta a magyar kormánynak, hogy nyomassa ki százezer példányban s oszsza ki a magyar honvédség között. Magának kívánt érte egy összeget. Ha jól emlékszem rá, tízezer forintot. Ha Nyáry Pál lett volna még akkor a miniszter, ő bizonyosan megadta volna a magyar Tyrtaeusnak, s azzal Petőfi meg lett volna mentve a jövendő számára: kimenekülhetett volna a külföldre, vihette volna magával Júliáját, Zoltánját s folytathatta volna ragyogását; hanem hát a tudósok minisztériuma nem birt érzékkel a poéták fajsulya iránt, Petőfi versét nem nyomatták ki, hanem adtak neki végkielégítésül ötszáz forintot. — No, hát ez éppen elég volt zsákmányul a fehéregyházi muszkának. Elválásunknál azt kérdeztem Nyáry Páltól, hogy hát ő nem jön-e el a mai díszlakomára a múzeumba ? Elmosolyodott rá: — Tudod, hogy én vizivó vagyok. Se nem mondok, se nem iszom áldomásokat. Mert hát ez a nap vigasságnak volt szentelve. Nagy Sándor tábornok dandára volt keresztülvonulóban a városon. A vitéz tisztikar üdvözlésére rendezett a főváros tanácsa bankettet, melyben részt vehetett minden igaz hazafi, aki a két forintot letette; a katonák, mint vendégek. A díszlakomának a nemzeti múzeum nagy terme szolgált helyiségül, miután a nagy vendéglők mind rommá voltak lőve. A nemzeti múzeum csoda módon megmenekült a bombázástól. Ott visszapótolhatatlan kincsei égtek volna el a nemzetnek. Ebéd ideje előtt itt gyűltünk össze, várakozó közönség, a múzeum külső lépcsőcsarnokában. A gyászszertartás pontban három órakor kezdődött, amikor a kupolacsarnok karzatán a m. kir. operaház teljes zenekara Mádét Raoul igazgató vezetésével rázendítette Erkel Ferencnek „Gyászhangok“ című zeneművét. Ezután Baksay Sándor dunamelléki ev. ref. püspök mondott a koporsó fejénél felállított szónoki emelvényről gyászbeszédet, amelyből adjuk a következő részt: Mondhatnánk-e mi többet annál — úgymond — amit négy nap óta ezer alakról hallunk erről az életről ? Megtoldhatnók-e ékesebb szavakkal azt, amit annyi szív érez? Tűzhetnénk-e csak egyetlenegy virágot a koszorúk ama tömegébe, amely a ravatalt elborítja, kezdve attól, amelyet a királyi felség nyújtott, egészen addig, amelyet a földhöz ragadt szegény asszony szedett az erdőn ? Itt állva e ravatal előtt, nincsen bennem semmi a kétségbeesés zokogó fájdalmából. Keresem az okát. Talán diadalom ez a fájdalomnak, vagy testvén a diadalnak ? Az én kötelességem azonban tulajdonképen az, hogy megemlékezzem a kérésztvén lélekről, amely elszállott. Ez a nagy elme, ez a nagy szív igaz keresztyén lélek volt. Az anyai csók egy vallásos múlt szent örökségét lehelte reá. Ez a nagy szív vallásos lélek volt, ragaszkodó egyháza tanaihoz és mindenek fölöl türelmes, amint keresztyén lélekhez illik. Lehetne" Én oda támaszkodtam az egyik oszlophoz. Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki más is oda támasztja a vállát Petőfi volt. Mondhatnám volt neki: — Héj Sándor! Mi sem így álltunk egykor valamikor ezen a múzeumi lépcsőn! De csak nem szóltunk egymásnak semmit. Azonban egy másik ismerős alak is került mellém. Régi pajtás a komáromi rajziskolából, akivel együtt tanultuk Orbán Gábor uramtól a görög oszlopok kieirkalmozását. Nagy köpcös, csontos, de különben lomha fickó volt. Brosenbachnak hívták, az apja Verpflegsobercommissar volt a komáromi várban, a fia hadnagyi egyenruhát viselt. Egyszer csak nagy mozgalom támadt a múzeum lépcsőzetén, egy csoport egyenruhás alak tódult fölfelé, élükön egy vidámarcú, középtermetű aranygalléros főtiszt. Ez volt Nagy Sándor tábornok. Díszruhás magistratuális personák vezették, akikkel élénken társalgott. A várakozó közönség nagyon csendesen viselte magát. Erre az én Brosenbach barátom hátrafordul s ránk rivarl: — Oes verfluchte Civilisten, könnt’s nid éljen schreien, wenn der General kommt! Már hogy mi: Petőfi, meg én verfluchte Civilisten.