Budapest, 1904. május (28. évfolyam, 121-150. szám)

1904-05-10 / 130. szám

Május 10. »BUDAPEST“ ISO. szám, (3) porsóra. A koszorú fehér szalagján csak annyi a f­öl írás: Stefánia. A koszorút Szalay Imre, a Nemzeti Múzeum igazgatója közve­­tetlenül a koporsóra helyezte el. Gyönyörű koszorút küldött a ravatalra* Komárom város közönsége, a­melynek nevé­ben Gaal Gyula polgármester tette le a rava­talra a koszorút. A koszorú szalagjára a kö­vetkező fölirás van hímezve: Legnagyobb fiának, a Komárom szabad királyi város kö­zönsége. Ugyancsak délelőtt küldte el hatalmas fehérszalagú koszorúját Tisza István gróf mi­niszterelnök is. A koszorú fölirása ez: Jókai Mórnak — Tisza István gróf és neje. Az amerikai magyarság körében meg­­nyilatkozott részvét kifejezéséül a klevelandi Jókai-kör részéről Zseni József, az Országos Nemzeti Szövetség társelnöke tett a nagy ha­lott ravatalára pálmaágakból font koszorút, gyászfátyolos nemzetiszinű szalagján a követ­kező fölirással: Amerikába is átvilágító nagy szellemeknek — a clevelandi Jókai-kör. A ravatalt délelőtt a fővárosi iskolák nö­vendékei is megtekintették tanáraik vezetése alatt. Egy órakor elzárták a ravatalos csarno­kot s ugyanakkor eltávolították a közönséget a Múzeum kertjéből, ahova ezentúl már csak a jegygyei bírókat bocsátották be. A temetés előkészületei. Az egész délelőtt folyamán, de különö­sen a déli órákban már elárulták Budapest utcái, hogy ünnepélyes esemény készül. Két óra tájban az utcák néptelenekké váltak, a Kerepesi-útra és Múzeum­ körútra torkoló ut­cákban azonban csak úgy hullámzott a nép­tenger. A temetés útvonalán már két órakor életveszélyes volt a tolongás, s a rendkívül nagy számban kirendelt rendőrségnek ember­­feletti munkájába került a rend fenntartása. Ekkor vonultak fel lobogóik alatt a kü­lönböző testületek, egyesületek, nemkülönben az iskolák növendékei, utóbbiak a temetési menet útvonalán képezvén megindító hatású sorfalat. A Múzeum elé eközben egymás után érkeztek a lógatok, melyek a politika, tudo­mány, irodalom és hadsereg előkelőségeit hozták a szertartásra. Már jóval két óra előtt megkezdették a koszorúk kiszállítását, melyek teljesen meg­töltöttek tizenkét koszorús kocsit. Ezek a mozgó virágerdők a temetési menet elindulá­sáig a Sándor­ utcában állottak fel. Három órára már együtt volt a Mú­zeumban és a kertben a gyászolók óriási tö­mege, a menet útvonalán pedig beszüntettek mindennemű közlekedést. A járdákon sorfa­lat álló nézők tízezrei csendesen, türelmesen várakoztak a megkezdődött szertartás és búcsúbeszédek befejezésére. A felhős égbolt, mely délben egy kis záport is bocsátott a fővárosra, kiderült és barátságos, szelíd napfény csókolgatta a Mú­zeum komor falait, melyek mögött e percben meghatóan csendült fel a gyászdal. A megjelentek. Három órára az összes előkelőségek, küldöttségek elhelyezkedtek a ravatalos csar­nokban és a Múzeum lépcsőzetén. A ravatalos teremben a koporsó balolda­lán foglalt helyet özv. Jókai Mórné szül. Klagy Bella mély gyászban, megtörtén, minduntalan az őt kisérő Vészi József orsz. képviselő támo­gatására szorulva. A koporsó jobb felén ültek a Jókai-család tagjai: Hegedűs Sándor felesé­gével, Jókai Jolánnal, Feszty Árpád feleségével Jókai Rózával, Hegedűs Lóránt, ifj. Hegedűs Sándor, Navratil Dezső feleségével Hegedűs Ró­zsikéval, Navratil Imre, Ihász Lajos főrendiházi tag, dr. Jókai Géza, Szarvassy Margit, Hegedűs István és Béla. Kevéssel három óra előtt udvari fogaton érkezett meg a király képviselője, Apponyi Lajos gróf magyarországi udvarnagy fekete díszmagyarban. A király képviselőjét a lépcső alján Berzeviczy Albert közoktatásügyi miniszter mint a kormány és a nemzet képviselője, Hegedűs Sándor valóságos belső titkos tanácsos, mint a gyászoló család képviselője s kísére­tükben Szalay Imre múzeumi igazgató, mint házigazda fogadta, Apponyi gróf a főhelyen, közvetlenül a koporsó fejénél foglalt helyet. Mögötte sorakoztak a kormány tagjai, fő­rendek, képviselők és más előkelőségek, akik közt ott voltak: Tisza István gróf miniszter­­elnök, Kkuen-Héderváry Károly gróf, Berzeviczy Albert, Nyíri Sándor, Tallián Béla, Hieronymi Károly, Plósz Sándor és Cseh Ervin minisz­terek, Csáky Albin gróf a főrendiház és Perczel Dezső a képviselőház elnöke, Wekerle Sándor a közigazgatási bíróság elnöke, Gsekonics Endre gróf és Cziráky Antal gróf zászlósurak, Széchenyi Béla gróf koronaőr, Rosner Ervin báró fiumei kormányzó, Lobkovitz Rudolf herceg hadtestparancsnok, Klobucsár al­tábornagy honvédségi adlátus, Széll Kálmán, Wlassics Gyula, Darányi Ignác, Erdélyi Sándor, Apponyi Albert gróf, Zichy Jenő gróf, Zichy Géza gróf val. belső titkos tanácsosok, Gromon Dezső, Zsilinszky Mihály, Popovits Sándor és Mohay Sándor államtitkárok, Fraknói Vilmos püspök, Bogdanovics Lucián budai szerb püs­pök, Baksay Sándor dunamelléki és Antal Gábor dunántúli református püspökök, Eötvös Loránd báró, a magyar tudományos aka­démia elnöke, Márkus József főpolgármester, Halmos János m. kir. udvari tanácsos polgár­­mester, Rudnay Béla főkapitány, Heinrich Gusz­táv min. tanácsos a tudományegyetem, Rausz­­mann Alajos a műegyetem rektora, Demeczki Mihály a Ferenc József-intézet kormányzója, Rákosi Jenő főrendiházi tag, az „Otthon”­írók és hírlapírók körének elnöke, Falk Miksa országgyűlési képviselő a Hírlapírók Nyug­díjintézetének elnöke, Vészi József orsz. kép­­selő, a Budapesti Újságírók Egyesületének el­nöke, Singer Vilmos az­­Otthon* dísztagja, a nemzetközi sajtókongresszus elnöke, a bécsi­­Concordia* írók és hírlapírók egyesülete kép­viseletében Spiegl Edgár elnök, Gross Károly kormánytanácsos és Frieseh Ede színműíró, a törvényhatóságok, köztük Komárom városának küldöttségei, igen sok országgyűlési képviselő, író, hírlapíró és színművész. Testületileg jelen­tek meg a­­ Jókata hajó tisztjei és matrózai, a­kik a hajó nemzeti színű lobogóját a koporsóra borították. Igen sok tábornok és törzstiszt volt jelen teljes díszben, a dunamelléki református papságot pedig harminc tagú küldöttség kép­viselte. A gyászszertartás. E pillanatban hangos kacaj hangzott fel mögöttünk. * Hátra tekintettünk. Már ráismertünk az alakra, Petőfi volt az. Nagyon átváltozott az arca. A szakálát nem borotválta rég, az egészen benőtte az arcát, valami gyűrött fehér kalap volt a fe­jén. Vitorlavászon zubbonyt viselt, aminőt a közkatonák kapnak, arra volt kihajtva a szé­les inggallérja, semmi katonai dísz, semmi kard az oldalán. Mi ráismertünk, de ő ránk se nézett, fogai közt morzsolta: „Juimus Troes: Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes.“ Azzal megfordult s odább ment. — Szegény bolond! — mondá Nyáry, utána nézve. — Most ez a nyakravaló nem viselése miatt elvesztette a tiszti rangját, el­vesztette a földet a lába alól. Ebben nyilat­kozik meg a bolondok idiosyncrasiája, hogy az öltözetet nem tűrik a testükön. Azután elmondá Nyáry, hogy mi dolog­ban jár most Petőfi itten. Irt egy magyar marseillaiset, ezzel a címmel: ,Előre!“ (Véres a föld lábam alatt, Lelőtték a pajtá­somat. Előre!) Ezt felajánlotta a magyar kor­mánynak, hogy nyomassa ki százezer pél­dányban s oszsza ki a magyar honvédség között. Magának kívánt érte egy összeget. Ha jól emlékszem rá, tízezer forintot. Ha Nyáry Pál lett volna még akkor a miniszter, ő bizo­nyosan megadta volna a magyar Tyrtaeus­nak, s azzal Petőfi meg lett volna mentve a jövendő számára: kimenekülhetett volna a külföldre, vihette volna magával Júliáját, Zoltánját s folytathatta volna ragyogását; hanem hát a tudósok minisztériuma nem birt érzékkel a poéták fajsulya iránt, Petőfi versét nem nyomatták ki, hanem adtak neki végkielégítésül ötszáz forintot. — No, hát ez éppen elég volt zsákmányul a fehéregyházi muszkának. Elválásunknál azt kérdeztem Nyáry Pál­tól, hogy hát ő nem jön-e el a mai díszlako­­mára a múzeumba ? Elmosolyodott rá: — Tudod, hogy én vizivó vagyok. Se nem mondok, se nem iszom áldomásokat. Mert hát ez a nap vigasságnak volt szentelve. Nagy Sándor tábornok dandára volt keresztülvonulóban a városon. A vitéz tiszti­kar üdvözlésére rendezett a főváros tanácsa bankettet, melyben részt vehetett minden igaz hazafi, aki a két forintot letette; a kato­nák, mint vendégek. A díszlakomának a nem­zeti múzeum nagy terme szolgált helyiségül, miután a nagy vendéglők mind rommá voltak lőve. A nemzeti múzeum csoda módon meg­menekült a bombázástól. Ott visszapótolha­­tatlan kincsei égtek volna el a nemzetnek. Ebéd ideje előtt itt gyűltünk össze, várakozó közönség, a múzeum külső lépcső­­csarnokában. A gyászszertartás pontban három óra­kor kezdődött, a­mikor a kupolacsarnok kar­zatán a m. kir. operaház teljes zenekara Mádét Raoul igazgató vezetésével rázendítette Erkel Ferencnek „Gyászhangok“ című zene­művét. Ezután Baksay Sándor dunamelléki ev. ref. püspök mondott a koporsó fejénél felállított szónoki emelvényről gyászbeszédet, a­melyből adjuk a következő részt: Mondhatnánk-e mi többet annál — úgy­mond — amit négy nap óta ezer alakról hal­lunk erről az életről ? Megtoldhatnók-e éke­sebb szavakkal azt, amit annyi szív érez? Tűz­­hetnénk-e csak egyetlenegy virágot a koszorúk ama tömegébe, amely a ravatalt elborítja, kezdve attól, amelyet a királyi felség nyújtott, egészen addig, amelyet a földhöz ragadt sze­gény asszony szedett az erdőn ? Itt állva e ravatal előtt, nincsen bennem semmi a kétség­­beesés zokogó fájdalmából. Keresem az okát. Talán diadalom ez a fájdalomnak, vagy testvén a diadalnak ? Az én kötelességem azonban tulajdonké­­pen az, hogy megemlékezzem a kérésztvén lé­lekről, amely elszállott. Ez a nagy elme, ez a nagy szív igaz keresztyén lélek volt. Az anyai csók egy vallásos múlt szent örökségét lehelte reá. Ez a nagy szív vallásos lélek volt, ragasz­kodó egyháza tanaihoz és mindenek fölöl tü­relmes, amint keresztyén lélekhez illik. Lehetne" Én oda támaszkodtam az egyik osz­lophoz. Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki más is oda támasztja a vállát Pe­tőfi volt. Mondhatnám volt neki: — Héj Sándor! Mi sem így álltunk egykor valamikor ezen a múzeumi lépcsőn! De csak nem szóltunk egymásnak semmit. Azonban egy másik ismerős alak is ke­rült mellém. Régi pajtás a komáromi rajz­­iskolából, akivel együtt tanultuk Orbán Gá­bor uramtól a görög oszlopok kieirkalmozá­­sát. Nagy köpcös, csontos, de különben lomha fickó volt. Brosenbachnak hívták, az apja Verpflegsobercommissar volt a komá­romi várban, a fia hadnagyi egyenruhát viselt. Egyszer csak nagy mozgalom támadt a múzeum lépcsőzetén, egy csoport egyenru­hás alak tódult fölfelé, élükön egy vidám­­arcú, középtermetű aranygalléros főtiszt. Ez volt Nagy Sándor tábornok. Díszruhás ma­­gistratuális personák vezették, akikkel élén­ken társalgott. A várakozó közönség nagyon csende­sen viselte magát. Erre az én Brosenbach barátom hátra­fordul s ránk rivarl: — Oes verfluchte Civilisten, könnt’s nid éljen schreien, wenn der General kommt! Már hogy mi: Petőfi, meg én verfluchte Civilisten.

Next