Budapest, 1911. október (35. évfolyam, 233-258. szám)
1911-10-01 / 233. szám
z egész ország által hangoztatott kívánalmak elől és jobb szeretné az állandó elégületlenséget ? De mikor azt látjuk, hogy az után, hogy az ország abszolút többséget adott a függetlenségi pártnak, (tehát a párt törekvéseit magáénak vallotta), három évvel később abszolút többséget ad (bár egészen más nemű választásoknál, mint a megelőző volt) az ellenkező törekvésnek ; és mikor azt látjuk, hogy olyan férfiaknak tömege, kikben az uralkodó megbízik, mint például Khuen, Lukács, Tisza stb., hangosan vallják, hogy nem szükséges a nemzet követelményeinek engedni; sőt amikor azt is látjuk, hogy most már nem is az a jelszó, hogy nem szükséges engedni, de az, hogy nem is kellenek a nemzetnek azok az úgynevezett nemzeti követelések,---------amint ezt a képviselőház nagy többsége most már állítja és vallja, sőt fellobbanó szenvedélylyel vallja; amikor mindez így van , hogyan képzelhető, hogy az ősz uralkodó megváltoztassa egy hosszú életen át táplált meggyőződését és abból az uralkodói bölcsességből kiindulva, amely 1849-től 1867-ig és 1867-től a most múló 1911-ig vitte, elfogadjon, kormányzási irányul egy megváltozott irányt ? Ez valóban el nem képzelhető. Az ellenben a múlt idők tanulságából erős logikával folyik, tehát nagyon is elképzelhető, hogyha meggyőződnék az uralkodó arról, hogy Magyarországon békés viszonyok nem állhatnak elő, míg a nemzet természetes kívánságainak legalább oly része nem teljesül, amely bebizonyítaná azt, hogy a magyar állami életnek nincs olyan tere, amelyről a nemzeti szellem okvetlenül és hermetice örökre ki van zárva .--------ez esetben az uralkodó maga teremtené meg, a földön otthagyott hűtlenek között. Istenem, (most már akarva, nem akarva is profánnak kell lennem), hogy végigpofoznák akkor a világot ! Én nem tehettem semmit sem azzal a dámával, akit utódomul voltam kénytelen látni a mi szobánkban a rózsaszín ernyős lámpa alatt. Nem tehettem semmit, s így kénytelen voltam beérni azzal, hogy mint valami láthatatlan pára lebegjek ott a fejük fölött. A második asszony azt suttogta az uramnak : — Drágám, szeretsz ? — Szeretlek, — suttogta vissza emet. — Hát akkor ölelj meg ! — hallottam újra az asszonynak a hangját. A férfi szerelmesen magához szorította és szenvedélyesen kezdte csókolni az arcát, a nyakát, a vállát, a haját, miközben szenvedélyesen suttogta : — Szeretlek, angyalom, szeretlek angyalom ! — Na — gondoltam magamban — ilyenek a férfiak. Ép így csókolta az én nyakamat is, az én vállamat is, az én hajamat is. Engem is ugyanígy ölelgetett, és ugyanezekkel a szavakkal hitegetett. Ilyenek a férfiak. — Imádlak ! — lihegte néhány pillanatnyi szünet után az uram, vagyis inkább most már annak a másiknak az ura. — Igazán ? — szólalt meg nyújtott hangon az asszony. — Igazán ! s miközben forrón ölelte bölcs elhatározással motu proprio azt a harmóniát közte és a nemzeti életben fejlődni és erősbödni vágyódó magyar nemzet közt. Ez a harmónia pedig a nemzet boldogulását és a koronás királya hatalmát feltétlenül növelné. Ki az, aki jobban szolgálja nemzetét és királyát ? Az-e, aki nehéz küzdelmek közt meggyőzni igyekszik az uralkodót arról, hogy bizonyos elhatározások nélkül nem lehet béke, vagy az-e, aki úgy adja, mintha hódolna az elavult katonai, rögeszmének, vagy talán már vallaná ezeket és a nyugalom kedvéért nem bolygatja azt, ami ezzel nem irtódik ki a szívekből, hanem még mélyebben, erősebben vésődik be a lelkekbe, ahol sokkal nagyobb rombolásokat okozhat, mintha az ajkakon is kitör. Most is mint mindig: magyar, magyar ellen ! Valóban csoda, hogy egy ezredévig élt ez a nemzet ! A sok szenvedésből még nem okult; mindig magyar áll a magyar ellen ! BUDAPEST 1911 október 1, vasárnap. II tiifüs a m Katonaion. — Levél a szerkesztőhöz. — A «Budapest« olvasói előtt már ismert bécsi forrásból kapjuk a következő levelet : Bécs, szeptember 30. Ferenc Ferdinánd trónörökös Kielből, ahol a nemzetközi politikába szólott bele, egy igen fontos és igen súlyos pillanatban, úgyszólván megpihenés nélkül ment Sztropkóra, hogy a felsőmagyarországi nagygyakorlatokon részt vegyen. Ismeretes dolog, elég jogosulatlan szemrehányás kiapadni nem akaró forrása, hogy az agg uralkodó fejedelmi jogkörének a gyakorlati militarizmusra vonatkozó részét majdnem teljesen átengedte jövendő utódának, aki ezt a reáruházott, nehéz feladatot igazán királyi ambícióval szolgálja magához a — meg kell vallanom, ennivalóan csinos menyecskét, —emez sovában kérdezte : — De ugye, mindenem, megveszed nekem azt a kalapot ? — Gyönyörűségem ! — suttogta a férj. — Igen, igen azt a gyönyörű kalapot, — folytatta az utódom. — Tudod drágám, azzal a paradicsom madárral ? Elég volt. Felháborodva páráztam ki a rózsaszínvilágítású szobából az Isten szabad ege alá. — Hát ez az ember ilyen nőért lett hűtlen az én emlékemhez ! — lihegtem magamban szellemhangomon. — Aki a szerelmi mámor kellős közepén csalogatja ki az urának zsebéből a drága bankókat, paradicsommadaras kalapokra ? Hát — és felháborodásomban sebesen szálltam vissza, a kerepesi-úti temetőben diszlő kriptám felé — hát miben különb ez a dáma nálam, amikor — csajt szálltam-szálltam sebesen a kripta felé — amikor én is ugyanígy csikartam ki tőle a toalettjeimet meg az apró ékszereimet, amíg ott éltem vele a rózsaszín ernyős lámpa alatt ! Hát miben különb ez a nő nálam, amikor ez is csak olyan, mint én meg a többi ? És odaérvén a kriptához, haraggal szálltam vissza a nyugvóhelyemre : — Oh én oktondi, hogy a paradicsommadaras kalap nem jutott hamarább az eszembe már évek óta. Sztropkón is ezt tette s azok, akiknek alkalmuk volt őz ebben a tevékenységében közelről szemlélni és csodálni, a legszigorúbb tárgyilagossággal állapíthatták meg, hogy ez a talpig férfi, katonának is elsőrangú. Királynak készülni nehéz, nagyon nehéz mesterség, amely valósággal polihisztori próbák elé állítja emberét. De nálunk, ahol a dinasztia egész története elsősorban jó katonának festi a királyokat, a rengeteg polgári tudás mellé a katonai szaktudományok tökéletes ismerete is uralkodói kellék. És már volt alkalmunk erről a helyről megállapítani, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös nem csupán idehaza, de egész Európában elismert tekintély ezen a téren s nem egy újítása széles alkalmazásra lelt a modern államok hadseregeiben. Akik pedig őt katonai aktivitásban látták, véleményeit hallották, bírálatának éles gyorsaságát, kemény igazságosságát megfigyelték, azok meggyőződést szerezhettek róla, hogy Ferenc Ferdinánd akkor is karriert csinált volna a hadseregben, ha történetesen valamelyik katonai iskolából kadétként mustrálták volna ki. A felsőmagyarországi nagygyakorlatokon résztvevő külföldi attasék kormányaiknak küldött jelentéseikben az osztrák és magyar hadsereg harckészségéről, anyagáról, taktikai képességeiről és egyéb ilyenkor megfigyelni szokott kvalitásairól írott referádájuk mellé külön fejezetet csatoltak, amelynek címe ez volt : Ferenc Ferdinánd. E sorok írója közvetett után bepillantást nyerhetett egy ilyen külföldre szánt katonai jelentésbe, amelyben az illető attasé kiküldő államának nyelvén (csak annyit mondunk róla, hogy világnyelv) a következők foglaltattak Ferenc Ferdinánd trónörökösről : — Bámulatos az a fölény, amelylyel ő fensége, akár a részletek, akár az általános katonai témák megbeszélésénél a legöregebb és legtapasztaltabb tábornokok és törzstisztek véleményét megerősíteni, vagy darabokra törni tudja, aszerint, hogy helyesli-e azokat, vagy pedig nem. Nézeteiben és irányító elveiben fölismerhető a német hadászat egynémely eleme, leginkább a gyalogcsapatok alkalmazási taktikájában s a lovasságnak földerítő szolgálatra való használatában, de még az átvett alapelveket is teljesen eredeti felfogásban, új, merész és szellemes módon adja vissza a gyakorlatnak. Műszaki és tüzérségi tudása bámulatos, valamint bámulatos az a tulajdonsága, hogy nehéz helyzetekben úgyszólván legelső azok között, akik a leghelyesebbnek bizonyuló intézkedést fölismerik. Végül, mint döntőbíró, kiválik minden szubjektivitástól mentes ítéletei által, amelyek folytán őt a tábornoki és törzstiszti kar, sőt a szubkábernek is valósággal bálványozzák, bár őszinte, majdnem nyers igazmondása, néha igen magas személyiségeket érint. Ez az ember egyike lesz az újkor legnagyobb katonauralkodóinak ! Az az irat, amelyből a fenti szavakat idéztük, bizalmas jellegű beszámolója volt egy idegen hatalom ellenőrének, akit tanulni, tanulmányozni és megfigyelni küldöttek hozzánk s igy őszinteségében nem is kételkedhetünk, de még a most olvasott jellemzés szinte fotográfiája annak a katonai szakközvéleménynek, amely Ferenc Ferdinánd trónörökösről a nagygyakorlat alkalmával kialakult. De ugyanaz a közvélemény azt is konstatálhatta, hogy a a magyar és osztrák trón örököse nemcsak