Budapest, 1945. (1. évfolyam)
1. szám - PÉCZELY BÉLA: A Vérmezőtől a Martinovics-hegyig
PÉCZELY BÉLA A Vérmezőtől a Martinovics-hegyig Vas Zoltán polgármester 1945. évi július 18-án a következő határozatot adta ki : »A polgármesteri XI. ügyosztály előterjesztése alapján a székesfőváros XII. kerületében fekvő, eddig Kis-Svábhegy néven ismert hegycsúcsot — a magyar szabadságmozgalmak nagy vértanújának emlékére, akinek sírhelye a hegy tövében van — Martinovics-hegy névvel nevezem el. Egyúttal Martinovics Ignác és vértanútársai emlékművének helyéül a Kútvölgyi-útnak és a Kútvölgyi lejtőnek a Szilágyi Erzsébet-fasorból való kiindulásánál létesült háromszögű területet jelölöm ki, amelyen az emlékmű a lejtős hegyoldalba építve, homlokzatával a Szilágyi Erzsébet-fasor felé nyerne elhelyezést. Elrendelem, hogy Martinovics Ignácnak és hat vértanútársának, ma, ideiglenesen a Kerepesi-temető egyik sírboltjában pihenő földi maradványait véglegesen ebben az emlékműben kell elhelyezni.« Az előterjesztésből a következő — minden indokolást magában foglaló — részletet kell idéznünk : »A népi magyar szabadság-eszmék diadalra jutása idején méltónak és megvalósítandónak látszik megadni ez eszmék első hirdetőjének és örök vértanújának azt a végtisztességet, mely őt és társait a magyar nép oldaláról megilleti. Az ő mozgalmát a kor legnagyobb magyar szellemeinek részvétele a nagy magyar szabadságharcok sorába emeli. Kell, hogy őt, a kezdeményezőt, aki életét áldozta eszméiért és nemzetéért, ma is becsülés és el nem múló tisztelet vegye körül.« Ezzel a döntéssel a székesfőváros közönsége végre lerója azt a régi kötelezettségét, mely őt Martinovics Ignáccal és hat nemesemlékezetű vértanutársával szemben terheli. Kötelezettség a hazáért és szabadságért életüket áldozott hős igehirdetőkkel, de kötelezettség a síri nyugvóhelyükön megzavart, onnan kiragadott halandók földi maradványaival szemben is. A nagy francia forradalom alapigazsága, a »Szabadság, Egyenlőség, Testvériség« gondolata, az emberi jogok diadalmas jelszava hamarosan minden nemzet közkincsévé vált. Magyarország sem volt hátrább a sorban másoknál. Alig öt év alatt már számottevő mozgalom terjeszti az országban szerte az új tanokat és a forradalomtól kínos aggodalommalélő bécsi udvar is felfigyel . 1794 júliusában elfogatja Martinovics Ignác apátot és társait. Tudjuk jól, hogyan végződött a bűnper. Először az öt fővádlottra mondják ki a fővesztést és végre is hajtják 1795 május 20-án. Ezek Martinovics Ignác, gróf Sigray Jakab, Hajnóczy József, Laczkovics János és Szentmarjay Ferenc, majd újabb halálos ítélet következik még tíz, illetve fellebbvitel után tizenhárom személyre, közöttük van — megdöbbentő és megrázó gondolat, ha végleg közöttük maradt volna — Kazinczy Ferenc, Verseghy Ferenc, Szentjóbi Szabó László. Tizenegyen kegyelmet kapnak, persze nehéz börtönnel váltják meg életüket, mint Kazinczy is, 2387 napi raboskodással és csak ketten, akik nem is kértek kegyelmet, jutnak a vérpadra 1795 június 3-án : Óz Pál és Szolárcsik Sándor. Sajnos, a kivégzés helyéről nincs pontos adat. A nép, a közvélemény részéről olyan adat áll rendelkezésre, melyhez fogható kegyeletes emlékezés kevés van a fővárosban, maga a Vérmező neve, mely ezt az elnevezést Martinovics és társai halálának helyeként, az ő emlékezetükre hordja. A vérpad helyének közelebbi meghatározása hiányzik. Kazinczy ad naplójában vázlatos helyszínrajzot, mely a pontos hely rögzítéséhez alig elegendő. Annyi azonban kétségtelennek látszik, hogy a kivégzés a Vérmező északi végén, a Széll Kálmán-tér felé eső csúcsán lehetett, mert a vázlaton a »Vesztőhely« a »Franciskánus templom«-mal esik egy vonalba, ami a mai helyőrségi templom, a »Budai vár dombjá«-hoz egészen közel, tehát közvetlenül a Várhegy lábánál van. A »Magyar Hírmondó« még a kivégzés előtt, május 18-ról így ír: »Az executio a Bécsi kapu előtt lesz, majd a kivégzésről szólva. A halálra ítélt Személyek . . . .lehozattak a Várból, a Bécsi kapuhoz nem messze eső Generális kaszálló vagy rét (General-Wiesen) nevezetű térségre.« Valószínűtlen az az állítólagos hagyomány, hogy a Krisztina-körút 99. sz. ház előtt volt a kivégzés. Ez a ház a régi Alkotás, helyesebben Teremtés-ház, a teremtő Úr Isten lendületes domborművű képével, az Alkotás-utca kiindulásánál, annak sarkán. Egyébként maga a ház, stílusa utáni ítélve is, későbbi, mint Martinovicsék végzete. Kazinczy budai fogságának naplójában a polgárság együttérzésének megható jeléről számol be : »Másnap reggel a véres helyen rózsa virított. — Valaki rózsákat ása le ott csuprokban.« A temetésről ennyit említ : »Az öt testet kivitték a Duna megött emelkedett tetőkre, — senki sem tudja, hol fekszenek«. Petőfi »Vérmező« c. költeményében, mellyel ezt az elnevezést az irodalom tekintélyével véglegesen szentesíti (megjegyzendő, hogy a versben mindenütt kis betűvel írja, tehát még nem igazi térnévként