Budapest, 1946. (2. évfolyam)
11. szám - LESTYÁN SÁNDOR: Pestalozziésa budai Angyalkert
s két nyelven imádkozott az egész vidék népéért. Jó barátokkal és vendégekkel voltak teli az ablakok bemélyedései és órák hosszat álltak a hívek és nem fáradtak el és a lelkük remegett a hit, a szeretet s a remény érzetétől. Szombaton este a tanítók részére tartott előadást. Ezekről az összejövetelekről sem hiányoztunk soha. A 195 tanuló táplálkozása végtelenül egyszerű volt — a gazdasági igazgatást azonban annyira megterhelte a sok ingyenes résztvevő, hogy (az intézet) fennállása nem látszott hosszantartónak. Pestalozzi a maga mennyei jóságában egyetlen gyermeket sem utasított el — a fizetés persze elmaradt. A művelt világ minden részéről jöttek a tanulók : amerikaiak, spanyolok, sokszor minden kísérő nélkül is. Pestalozzi egyetlen gyermeke, a fia, már meghalt. A megboldogultnak apátlananyátlan árváját, a mester unokáját Godfrédnak hívták. Ezzel a tizenkétéves fiúcskával és hűséges, jó feleségével meghitt egyszerűségben éldegélt a mester. A felesége nagyon beteges volt. A ház körül nem dolgozott, csak ura majdnem olvashatatlan kéziratait másolgatta, a nyomda részére. Itt éppen az ellenkezőjét láttuk annak, amit Schnepfenthalban tapasztaltunk. Schnepfenthalban hatvan pengő forintot fizettek a fiúk, itt huszonötöt , ott tanult modor és merevség, itt igazi érzések meg költészet, csupa lélek ! Pestalozzi maga is rendkívül érdekes volt mint ember és mint pedagógus. Igen nagy öröme telt bennünk, két fiatal asszonyban és a szép reményekre jogosító két fiúban, Károlyban és Fritzben. Minden tőle telhetőt megtett, hogy tetszésüket megnyerje és a két fiút magával tarthassa. Arra is kész lett volna, hogy a két fiút a saját szobájába fogadja és közvetlen felügyeletet gyakoroljon fölöttük. De Jozefin az itteni helyzettel sem volt megelégedve és inkább arra szánta rá magát, hogy Pestalozzi egy tanítványát fogadja házához nevelőül. Választásunk először Sigrist-re esett, egy alig tizenhatéves fiúra, aki később, plébános korában, Lujza swürttembergi hercegasszonyt és a leányát (Mária Dorottyát) a mi nádorunk feleségét, térítette a világias életről a vallásos életre. Mindkét fejedelmi asszony nagy szerepet játszott hazám életében s az én pályafutásomban is. (Sigrisznél azonban, éppen úgy, mint Pestalozzi egy másik tanítványánál Yayet-nél, a svájci ember honvágya állt tervünk útjába. Sem az egyiket, sem a másikat nem sikerült rábírnunk, hogy hazája határát elhagyja.) Hathetes yverdoni tartózkodásunk egy láncszemévé vált ama kikerülhetetlen sorsnak, amelyet a lelkek irányítója számunkra elrendelt. Yverdunben tanultam meg azt, amiért a lelkem szomjazott : hatni kell a népre ! Megtaláltam a megváltó igét. Ettől a perctől fogva megszűnt minden önző önképzés. A hazáé volt az életem. Mint a nép nevelője, a hazának akartam szentelni életemet. A tömegeké lett erőm és a jövő nemzedéké szeretetem. Pestalozzi megígérte, hogy eljön hozzánk, Magyarországra. Mily biztató remények s érzések dagaszták akkor fiatal keblemet ."« Brunswick Teréz naplójá — inkább életírásnak nevezhetjük, hiszen nem frissen, az események közvetlen hatása alatt, hanem utólagosan, visszaemlékezve, jegyezte fel élményeit — szabatosan megvilágítja, hogy nevelési elveiben Pestalozzi hatása alatt állott. Ami különösen megkapta hathetes yverduni tartózkodása idején : a mester rendkívüli, önfeláldozó szeretete, szánalma és segíteni vágyása a szegénysorsú, akkoriban teljesen elhanyagolt, magárahagyott falusi nép iránt. Pestalozzi előadásai-— minden, amit Yverdunben látott, tapasztalt — meggyőzték őt arról, amit addig csak sejtett, s amire hirtelen eszmélt rá, a közvetlen benyomások elevenségében : igazi szociális reform csak helyes neveléssel érhető el s ennek a nevelésnek már a bölcsőnél kell kezdődnie, jól választott eszközökkel. Valami azonban elüt Pestalozzi és Brunswick Teréz reformterveiben. A svájci mester a kozmopolita humanizmust látta maga előtt; a magyar gyermeknevelés és kisdedóvás első szószólója pedig Brunswick Teréz öregkori arcképe (Barabás Miklós rajza)