Budapest, 1947. (3. évfolyam)
6. szám - DEVECSERI GÁBOR: Szabadsághegyi képeslap
Verecsek Gábor SZABADSÁG HEGYI KÉPESLAP Iván Szilárd rajzaival , hegy ilyenkor már néptelen. Hazamentek a síelők, elhallgattak a jókedvű kurjantások; azok az elszánt, de kezdő sportolók, akik egész napon át a legtöbbet estek, már leverték nadrágjukról a havat; hol van a hó? Nem a tavalyi hó, hanem a mai, hol van már? Szétolvadva, hasas kályha közelében gőzzé válva, mesél a hegyről, mesél arról a kristálydíszes, Andersen-mesébe illő, némán is simogatószavú tündérvilágról, amellyé a hegyet időnként éppen ő változtatja ; de az őszi rozsdavörös levelekről, amelyeken mint a hegy könnye csordogált végig, a tavaszi fűszálakról, amelyek hegyén mint harmatcsepp ült meg, épúgy. Nem irigy a hó, évszakot nem hagy ki, derűs napokat nem hallgat el emlékezésében ; a kályha körül ülők, míg ezt a párát beszívják, négy naptár szerinti évszak és még számtalan szív szerinti évszak emlékei között utazgatnak. S a hegy? Mit csinál ilyenkor ez a magárahagyott hegy? Nem törődik házukba húzódó lakóival, nem veszi észre a sötétedő délutánban tilos favágásra induló csoportokat sem, idegenek pedig nem járnak a hátán, nyugodtan megrázkódik és antológiává változik. Úgy bizony, verseket és regényrészleteket suttognak egymásnak az utak, völgyek, dombhajlatok, elhagyott házak. Van, hogy suttogják, van, hogy egészen hangosan mondják, a Mátyás király-út például egyenesen kiabálja a völgyön át a Hunyad-oromnak a maga dicsekednivalóit, mert a Hunyad-orom kissé nagyothall s méghozzá eléggé távol is gubbaszt, s fázós fülét vattaként védi a köd. Eleven antológiává változik a hegy, mert büszke azokra a sorokra, amelyeket hajdanvolt szerelmesei írtak róla és hozzá, azokat mormolja a félhomályban s közben nem feledkezik meg arról sem, hogy a régi igék közé egy-egy új szót, vagy történetecskét lopjon a mostani írók számára — hátha továbbadják ! Az eseményekről adjak számot? Azokról, amelyek ebben az órában történnek a hegyen ? Jó, de akkor nagyon kell figyelnem, mert itt látszólag nem történik semmi, az utakon láthatóan senki sem jár, nagyon meg kell erőltetnem a szememet és nagyon mélyen kell befelé is néznem ahhoz, hogy megpillantsam az itt sétáló régenvoltakat. Úgy van, most már látom : a Költő utcán délceg, de szelídmosolyú öregúr bandukol fölfelé, a kezében véső : Jókai ő, most indul egykori háza felé; átmegy a kerten, ahol mostanában nyaranta Moravcsik professzor kislányának labdája röpül s odellép a házhoz, hogy sajátkezűleg vésse tovább emléktábláján a szöveget. Könyvéből való ez a szöveg s a hegyi fákhoz szól : »Ha kérdik, hogyan tudtam megírni, amit megírtam . . . mondjátok meg kedves fáim, hogy ti is ott voltatok.« És a fák megmondják, behavazottan is lelkesen mesélik, tekintetemet pedig biztatva küldik tovább. Kemény Zsigmond elhagyott laka felé. Onnan éppen egy szerelmespár lép ki, úgy, ahogyan Krúdy Gyula »Hét bagoly« című gyönyörű könyvéből ideszökött : Józsiás az, a költő és Zsófia, a szépasszony. Benéznek a szomszéd kiskocsma ablakán és most is megpillantják odabenn ismerősüket, az elfátyolozott arcú Sebes-lányt. Zsófia most is őszinte felháborodottsággal szól : »Valamiképen értesíteni kellene annak a leánynak az apját . . . Micsoda elszánt elvetemedettség kell ahhoz, hogy félidőben valaki a Svábhegyre járjon randevúzni.« Ködben tűnnek el, de nyomukban kivirulnak a kertek s íme, a kerítésről nyájasan lehajló indák között, ezüstfogantyús pálcájára támaszkodva, ott ballag újra Glück Frigyes, aki félszázaddal ezelőtt kitervelte, hogy az egész budai hegyvidék urai úgy felelgessenek egymásnak, mint valami költemény strófái. S aki halála napján még fölvitette magát a Jánoshegyre, hogy onnan széttekintve búcsúzhasson kedves művétől, óvatosan lép, mert az utakat nemcsak levelek borítják, hanem az ostrom kilőtt töltényei is, pedig ő azt hitte, hogy a negyven-