Budapest, 1966. (4. évfolyam)
1. szám április - Beszélgetés hármasban Budapestről
Beszélgetés hármasban Budapestről A, abból az alkalomból, hogy a „Budapest" -újra megjelenik, várospolitikai ügyeinknek-gondjainknak fórumot teremt, és segítséget kíván adni az egészséges patriotizmus kifejlődéséhez, alakításához, szerkesztőségünk találkozót kért Németh Károlytól, a Budapesti Pártbizottság első titkárától és Sarlós Istvántól, a fővárosi tanács végrehajtó bizottságának elnökétől. Goda Gábor író a felszabadulás után öt évet töltött a főváros kultúrpolitikai vezetésében, őt kértük meg, hogy képviselje a találkozón szerkesztőségünket. Nem interjút akartunk közölni a főváros elsőszámú képviselőitől és nem ünnepélyes nyilatkozatot. Csupán annyit kértünk, hogy szapora elfoglaltságaik közben szakítsanak valamennyi időt egy csésze fekete mellett egy előre meg nem határozott tárgyú, kötetlen beszélgetésre. Ebből közöljük az alábbiakat: Goda Gábor: Három olyan ember ül itt együtt, aki mélyen szereti és ismeri ennek a városnak a történetét és életét. Érdekelne, hogy az elvtársakat, fontos funkcióikon kívül, milyen személyes múlt és érzelmi világ köti Budapesthez. Németh Károly: Nem vagyok tősgyökeres budapesti, de itt töltöttem a tanoncéveimet, itt dolgoztam ipari munkásként 1938-tól a felszabadulásig. Utána vidéken voltam, különféle pártmunkákon, s 1960-ban kerültem ismét Budapestre. Sok jót nem mondhatok a felszabadulás előtti időkről, az átlagos munkássors jutott ki nekem is. Zuglóban laktam, tanoncéveim alatt bizony gyakran gyalog jártam be az akkori Rökk Szilárd utcába . . . Mégis szerettem Budapestet. A munkásember a múltban is szerette azt az alkotást és értéket, amelyet — bármilyen nehéz körülmények között is — létrehozott. Ha őt magát az élvezetéből ki is rekesztette az akkori rendszer, mégis gyönyörködhetett benne legalább. Sarlós István: Ezek szerint én tősgyökeres pesti gyerek vagyok, soha másutt nem éltem, minden emlékem ide köt, a szülővárosomhoz. Nemcsak a felszínt látja, ismeri a mélyet is az, aki itt él, és rögtön más a képe a városról. Helyi ismeretem ott kezdődött, amikor a felszabadulást megelőző években vasárnaponként az akkori Budapest mindegyik kerületét végigjártam a Népszava agitációban. Megismertem a hivatalos Magyarországot, és láttam azt is, ami a társadalom valóságos mélyén létezett. Goda Gábor: Engem sokszor elgondolkoztatott: az orosz ember szemefénye Moszkva, a francia Párizsban látja az ország szívét dobogni. Budapestet viszont — régen hányszor éreztem úgy — mintha kirekesztették volna az országból. A Horthy-korszakban úgy beszéltek róla, mintha határánál megszűnnék a magyar nép. Én sohasem tudtam ilyen ellentétben látni várost és vidéket. Németh Károly: Meggyőződésem, hogy ma valóban Budapest az ország szíve. És nemcsak azért, mert a politikai, az állami irányító tevékenységnek, a gazdasági és kulturális életnek a központja, hanem azért is, mert igazi fővárossá a felszabadulás tette Budapestet. Miért is nem lehetett igazi főváros a múltban ? Azért, mert akkor nemcsak a „Duna gyöngyének" nevezték, hanem „bűnös Budapestnek" is. Az akkori uralkodó osztály bélyegezte meg így. És megvolt rá az oka. Például az, amit minden becsületes magyarnak 1919 jelentett: a Tanácsköztársaság emléke! A forradalmi erőknek mindig Budapest volt a központja. Igyekeztek hát szembeállítani a „bűnös várost", a „romlatlan faluval", nehogy létrejöhessen az az összefogás, amelyben a város munkássága a falu dolgozóival a közös cél érdekében egymásra talál. Úgy gondolom, azóta sok minden megváltozott. Ma már a falu véleménye egészen más Budapestről. A vérkeringés is elevenebb a vidékkel, sűrűn látogatnak minket az ország minden részéről. Beszédesen bizonyítják az ellátási adatok: Budapestnek nemcsak a kétmilliónyi budapestiről, hanem azon felül is jó háromszázezer emberről kell rendszeresen gondoskodnia. Sarlós István: Két és fél milliót bátran mondhatunk, a bevásárlókkal, a gyógykezelést keresőkkel. Németh Károly : Közelebb került a falu a városhoz abból a szempontból is, hogy szüntelenül éreznie kell és érzi is a városi munkásságnak, ezen belül a budapesti munkásságnak a segítségét. Hiszen itt él az ország munkásainak csaknem a fele. Sarlós István: Még valamit az összehasonlításról Párizzsal és Moszkvával! Moszkva a régi Oroszországban mindig a szent Moszkva volt, államigazgatási és vallási központ. Párizs — egy önálló, független ország fővárosa. Budapest viszont csak 1873 óta fővárosa Magyarországnak. Amellett a régi Buda sokáig az elnémetesítési törekvések középpontja volt, emiatt az ország nemigen szerette. A hatóságok viszont azért nem szerették az országnak ezt a pontját, mert Dózsától Táncsicsig minden szabadságmozgalom innen indult el. Lényegében Buda, Pest és Óbuda egyesülése táján kezdődött az ország iparosodása; létrejött az ellenzéki munkásosztály; igyekeztek hát szembeállítani vele a parasztságot. De hogy az ország népe mennyire nem zárkózott el Budapesttől, annak legjobb bizonyítéka a lakosság mai száma. Hiszen a múlt század végén még a nyolcszázezertől is messze voltunk. Áramlottak a vidékiek, mert védettséget kaphattak minden önkénnyel szemben, jobban, mint a falu. Erősebb közösségben érezték magukat, mint bárhol másutt. Erős vonzási központ alakult ki itt, az egész ország figyelte, ahogy ma is figyeli, mi van Budapesten. Németh Károly: Épp ezért is kell nagyon megbecsülnünk azoknak az emlékét, akik itt Budapesten dolgoztak, harcoltak és véreztek nemzedékeken át a szabadságért, a szocialista Magyarországért. Budapest adta a legtöbb mártírt, ebben a harcban, és azok az áldozatok nem voltak hiába. Mi sok szép szoborral, táblával, utcák, terek elnevezésével megörökítjük az emléküket, de nyilván ennél többet kell még tennünk. Sarlós István: Hányan tudják Kispesten, ki volt Chlepkó Ede ? A Vörös őrség politikai biztosa, akiről utcát neveztek el, a szónak ebben az értelmében tehát megörökítettük az emlékét. Hányan tudják, hogy ki volt? Goda Gábor: Én is úgy látom: nekünk, íróknak néhány jelentős eredmény ellenére, nem sikerült még olyan népszerűséggel föltámasztanunk közeli forradalmi múltunkat, mint ahogyan Jókainak, Mikszáthnak, és más magyar íróknak sikerült 1848—1849-et. Németh Károly: Mégis mi lehet az oka, hogy amire jogos büszkeséggel, nemzeti önbecsüléssel gondolhatnánk, azt gyakran elhallgatjuk. Vagyis azt, ami nemcsak a mi országunkat emelte magasabbra, hanem az egyetemes emberi haladás ügyéhez is hozzájárult. Nem szabad attól félni, hogy itt a nacionalizmus bűnébe esünk, mert ez éppen nem az. Ha internacionalisták módjára akarunk gondolkodni, akkor nem lehet nem becsülnünk nemzeti értékeinket, alkotásainkat, munkánk gyümölcseit. Hiszen másokét sem becsülhetjük igazán, ha a magunkét nem becsüljük. Goda Gábor: Az oka ? Nem vállalkozhatom rá, hogy valamennyit kibontsam, de megemlítek azért egyet-kettőt. A munkásmozgalom története, mint tudjuk, a felszabadulás után torzítást szenvedett, és ez sajnos elég sokáig mélyült. Olyan fényképet közöltünk például, amelyen a Tanácsköztársaság néhány vezetője háttal ült és ezekről nem tudtuk, kicsodák, nem is írhattunk róluk, nem népszerűsíthettük őket. Azután, a nacionalizmus, ez is nagyon erős örökség volt. Az a fajta nacionalizmus, amely az egészséges patriotizmusnak épp ellentéte, s amely ki akarta rekeszteni a nemzet életéből a forradalmi mozgalmakat. Holott történelmünk legszebb lapjai azok, amikor az ország nem az elmaradottak sorában kullogott, hanem az élenjárók feladatait teljesítette. Ha sikerül a néppel megértetnünk, ezek a forradalmárok a ti embereitek voltak, csakis ők voltak a ti embereitek, akkor válnak a tudatban is népi-nemzeti hősökké forradalmáraink, és az emlékezés lapjairól többé nem lehet letörölni őket. 3