Budapest, 1967. (5. évfolyam)

10. szám október - Puruczki Béla: Kiránduló kalauz

Szerkesztői segédeszköz: máglya és fokos Nyilvánosan elégette Csokonai egyik, a francia nemzetet dicsőítő versét Kemény Lázár, a Kis Társalkodó című újság szer­kesztője a pesti Búza téren, a későbbi bel­városi Sebestyén, majd Fehér rózsa téren, amely a városszabályozás folytán megszűnt.­­ A harcias szerkesztő a megszégyenítés­nek szánt versegetés után néhány napra új­ságjában a következő paprikás cikket kö­zölte: „Csokonai Vitéz Mihály úr, akit sze­mélyem talentuma szerént tisztelni bátor­kodik, akiben nem csupán a lélek culturája, de a poétái invenció is bőséggel buzog, ez a kiváló Magyar nem átallotta Személye­met s vele együtt a Kis Társalkodót oda tsepülni, hogy egy otromba geremicét külde közlés céljából vers gyanánt. Az én közön­ségesen ismert fokosom, melly a magyar cultura, a magyar nyelv, a magyar szellem védelmében mindig lesújt, ha dudvát lát nőni, egy symbolikus csapással hadd terítse földre domine Csokonait is. Az ő magyar szelleme nem átallott „a dicső Frantzia Nép Költői Szelleméhez" felfohászkodni. Miért adresszálja zengeményét oda, amikor az tőle idegen és csak itt kaphat méltó vissz­hangot! Én nyegle poétás szeszélynek vélem e megnyilatkozást, amellyel meg kell bé­lyegezni, mert mi lenne, ha jobbjaink nem itt, a magunk szerény portáján, hanem a kincses külső országokban keresnék a vi­gasztalást?! . .. Domine Csokonai! Mi magyarok vagyunk! Aki pedig másfelé kacsint, arra lecsap a magyar fokos!" Közli: R. Rév Sándor Vízhordó fiú: Erdey Dezső szobra a Városligetben (Zaránd Gyula felvétele) Dobos Hajnal ELŐK Orgonasövény, felmagzott hagymaszárak Nevelhetetlen vadonba zsúfolt konyhakert Három betongyűrű a fal tövében Gyermekkor oázisa, képzelt mesevárak. Már csak ilyenkor tudtok hatni rám, megázva Városi por­ s koromruhától tisztult levelek Nyers-zöld fellélegzés az ágak csúcsain, kik duzzadó ujjakkal nyúltak a világba, s kihívtok, ha megkötöttétek a zivatar szelét, mert írni kell. Versemre lehullott hirtelen valamelyik fáradt levélről egy súlyos csöpp, hozzám­ elküldött szemrehányás, színtelen pecsét. Csak belül nem jönnek erős záporok, pedig úgy egyszerűsödnék hirtelen, úgy szabadulnék nyomasztó csöndjeimtől, hogy néha már meghalni akarok. Akkor kiülhetnék a szívem elé halkan És meghallgatnám a vérem zuhogását Mesélni mellémülne a gond is akkor És nem űznénk egymást megrontó haragban Mert az idegeket feszíti a megalvadt erő Az agy rögössé vált, és felhasadva vár A tüdő fája összezsugorodott a kínban Csak hozna már esőt a jaj-terhes idő! 1967 47

Next