Budapest, 1968. (6. évfolyam)
4. szám április - Nádass József: A mezítlábas csavargó utcája
Nádass József A mezítlábas csavargó utcája ABBÓL A TÉRBŐL, amelyet, mivel nagyapáink, ükapáink korában itt egy, a polgárok körében közkedvelt lövölde állott, még ma is Lövölde térnek neveznek, indul a széles, szellős utca. Kétoldalt finom vagy finomkodó villaszerű házak szegélyezik, a közepén pedig fasor fut, a Városligetig. Ezért volt régebben Fasor a neve, úgy ötven éve pedig Vilma királynő úrnak keresztelték át, mivel az első világháború után a megpróbáltatásoktól, az éhezéstől megkímélt Hollandia sok éhező, nélkülöző budapesti gyermeket segített, táplált fel. Köszönetül a jótékony gazdagnak a — monarchiákat mindenkor tisztelő — fővárosi vezetőség az akkori holland királynőt egy előkelő utca ajándékozásával boldogította. Ma viszont az egykoron különösen sokat éhező mezítlábas gyerek, majd mindenféle nyomor ellen lázadó és lázító világhírű író, Gorkij nevét olvashatjuk az utca tábláján. Aligha van az embert mélyebben megalázó szenvedést, de az emberi felmagasodást is olyannyira megrendítően felmutató művészi, emberi életpálya, mint a valamikori mezítlábas csavargóé, mint Maxim Gorkijé. Hosszú lenne felsorolni sötét és fénylő színekben gazdag életének állomásait, kezdetben a pokoljárás stációit! Előbb szüleit veszti el, majd gyermekkorának legkedvesebb emberét, a nagymamát, aki csodálatos mesékre, legendákra, dalra, versre tanítja a fogékony, nyiladozó értelmű kisfiút. Félig gyermek és már hajléktalan. A társadalom kivetettjei — az akkori cári hatóságok mércéjével mérve börtöntöltelékek — között, a legszörnyűbb nyomortanyákon talál búvóhelyet. Akármit is próbál, mindig megaláztatik, mindig a nyomor szaggatja. Ha rongyszedő, ha mezítlábas csavargó, országutak vándora, kikötőmunkás, ha gépgyárakban vagy sóbányában dolgozik, ha napi tizenhat órán át a sötét pincében a dagasztó teknő fölött görnyedő, a tüzes kemence mellett perzselődő péklegény, ha vasúti segédbakter, szentképfestő, meg hajós a nagy orosz birodalom hatalmas folyamainak sodró, veszélyt jelentő hullámain — nap mint nap elvonulnak a partok, ismeretlen pusztaságok, erdők, termőföldek, falvak és nyüzsgő városok —, mindig a meggyötörtek sűrűjében él és mindig fölfelé tör, emberi életre vágyik. Embertelen, roppant feladat volt kijárni ezeket az ő ..egyetemeit", kiharcolni a fényt! Lassacskán, szívós akarattal, lépésről lépésre jutott csak tovább. Tizenhárom éves korában csak éjjel, a halovány holdvilágnál olvashatott, aztán az örökmécses olajából lopott, valamelyes faggyút csent hozzá, sodrott cérnaszálakat mártott a bűzlő keverékbe, az ilyen füstölgő, pislákoló fény mellett vakoskodott, de mi mást tehetett? Gyertyát vásárolni? Ez elérhetetlen gazdagság lett volna. És így szerzett magának, belülre fényt, de nem tartotta meg magának, tovább akarta adni társainak. Most aztán jöttek azok, akik sötétségben akarták tartani a népet. Lecsapott a Peskov nevezetű iparoslegényre a cári hatalom. Újra és újra! (Mellesleg: az urak még akkor sem akarták tudomásul venni, hogy ez a festőcéhhez tartozó iparoslegény író, és mert a nép sorsa keserű, hát felvette a Keserű Gorkij nevet, amikor már egész Európa olvasta és magasra értékelte e néven írott műveit.) De az egykori mezítlábas csavargót, a megvetett iparoslegényt nem lehetett megingatni. Műveivel és cselekedeteivel kiállt az üldözöttek mellé! AMIKOR SZÁZADUNKBAN először mozdult meg a föld a cár országában, 1905-ben, megint börtönbe vetették. A világ tiltakozására — kényszerűségből — szabadlábra helyezték, ám súlyos betegen. Emigrációba kényszerült. Már régebben ismerte Lenint, támogatta mozgalmát, a számkivetésben még szorosabbra fűződött fegyverbarátságuk. A világszerte elismert író regényeit, színműveit minden nyelvre lefordították, kiadták, bemutatták. A nagy siker nemcsak dicsőséget, de sok pénzt is hozott. Jövedelmének nagyobbik részét Gorkij az illegális párt támogatására fordította. Oly természetes volt, hogy ez a nagy alkotó, az ember felemelkedését követelő rendkívüli szellem együttműködjék az emberiség hatalmas alakjával, minden népek felszabadítójával, akit még akkor kevesen ismertek fel, ismertek el. Milyen megható a fényképre pillantani, amelyen — 1910-ben, Capri szigetén vették fel, az emigrációban — ott ül Lenin, sakkozik, mellette Gorkij könyököl, ő a kibic. Mindketten fiatalok, körülbelül egyidősek, a kemény férfikorban, a nagy művész negyvenkettő, a másik, aki holnapután államférfi, egy új világ teremtője, negyven. MÉG HARMINC ÉVES SE VOLT, amikor 1898-ban, első köteteit a cári Oroszországban elképzelhetetlenül magas — százezres! — példányszámban adták ki. Hiába üldözte a hatalom, zárta börtönbe, küldte száműzetésbe vagy emigrációba, az olvasók, a nép kitartott mellette. És még sokszorosabban visszhangzott a neve a nagy forradalom után, az új országban, hiszen az övé volt, sok szenvedéssel, munkával segítette emelni a roppant épületet. Akit Lenin mellett legforróbban szeretett és tisztelt, az Lev Tolsztoj volt. Már ifjú korában elzarándokolt hozzá, később is felkereste és írásaiban sokszor visszaemlékezett a vele folytatott vitákra, beszélgetésekre. Egyszer ezt mondta Tolsztoj a fiatal Gorkijnak: — Emlékezzék csak rá, Andersen írja valahol: ,,Az aranyozás elmúlik, a disznóbőr megmarad." A parasztjaink meg ezt mondják: ,,Minden elmúlik, csak az igazság marad meg." Ne fessen át semmit! Semmiféle fogásokat! A valóságot... A valóságot mindjárt megérti az ember. Gorkij élete végéig, minden akatásában hű maradt ehhez a tanításhoz, ehhez az elvhez. Ezért érezte személyét és műveit magáénak az orosz nép. Amikor 1913 decemberében hosszú száműzetéséből hazájába visszatért, minden orosz, aki emberként akart élni, kitörő örömmel, nagy bizakodással üdvözölte. Reményeikben nem csalatkoztak. Gorkij élete utolsó pillanatáig tetteivel és művészi alkotásaival, humanista indulattal hirdette, hogy a régi, embertelen világot meg kell változtatni. H. G. Wells, a híres angol író, 1920-ban járt a forradalom országában és utána elcsodálkozva, megrettenve újságolta mindenkinek: ,,Gondolják el, Gorkijnak egyetlen rend ruhája van, abban jár hétköznap és ünnepnap, Gorkijnak, képzeljék el!" Világos, hogy a derék Wells nem értette meg a forradalmat és nem Gorkijt. EBBEN AZ ÉVBEN, márciusban, ünnepeltük születésének 100-ik évfordulóját. Élete és alkotása meggyőzően példázza az emberi tudás, az eszmélés diadalát, győzelmét a nyomorúság, az erőszak, az állati elaljasodás, a butaság, a közömbösség felett. Álljunk meg itt, a Fasor végén, fejünk felett az utcatábla Gorkij nevével, nézzünk előre, a gondozott gyeppel, szép sétányokkal gazdag Városliget felé és ott elöl nemes egyszerűségű, monumentális emlékművet pillantunk meg, Lenin alakját. Lenin és Gorkij Capriban (1908) 42