Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Vargha Balázs: Petőfi Pestje III.

Vargha Balázs Irodalmi városképek Petőfi Pestje III. „Korán reggel az ifjak kávéházába siettem . . ." - nem koptak-e meg kissé a halhatatlan monda­tok? Végig tudjuk-e még kísérni a Nemzeti dalra felesküvő menet útját olyan elfogódottsággal, mint akkor, gyerekkorunkban, mikor először olvastuk Petőfi forradalmi naplójának igéit? Olvasókönyveink túl egyszerűen rajzolták március tizenötödike diadalmámorát. Petőfit és társait bonyolultabb indulatok is fűtötték. Akkor se hallgathatjuk el ezeket, ha csupán városképeket akarunk felidézni a nagy napról. Egy lap Petőfi Sándor naplójából, 1848. már­cius 17-éről: „Politikai életünket távolról néztem, vagy rá sem néztem, amiért részint egyoldalúsággal, részint bűnös könnyelműséggel vádoltak. A rövidlátók! Én tudtam azt, amit ők nem tudtak, és azért szánakoztam a napi politika kurjongató hősein, s mosolyogtam a fontosságot, melyet maguknak tu­lajdonítottak; tudtam, hogy az ő fényes tetteik és fényes beszédeik nem egyéb mint homokra rajzolt kép, melyet a bekövetkezendő viharnak első lehel­lete elsöpör; tudtam, hogy ők nem azon nagy színészek, kik a világ színpadán az újjászületés óriási drámáját eljátsszák, hanem csak a dekorá­torok és statiszták, s a színpadra székeket és asz­talokat hordanak." Olcsó ziccere volna a kommentálónak, ha erre a forradalmi naplójegyzetre azt mondaná: íme a p­eti színház egykori statisztája, díszletdáloga­!•­­ és székcipelője elégtételt vesz. Eszébe juthatott azon a mámoros estén, mi­közben a nézőtér a magyarok istenére esküdött, hogy kilenc évvel ezelőtt hogy buzgólkodott a színpadon, mikor úgy hívták, hogy „gyere, fogd meg azt, Rónay." Vándorszínész-sorstársa, Arany János írja majd erről a lelkiállapotról: „Hol már a puszta bennlét megaláz, Ez ám a csúfos-kínos lámpaláz." Ha fölrémlett is benne a sebzett ön­érzet, egykori kínja, csak metafora lett belőle. Igaz, hogy gyilkos metafora. Mert ő, néhányad­magával sztárja a pesti március 15-ének, a hiva­tásos politikusokra osztja ki most a dekorátor és statiszta szerepeket a forradalom világszínpadán. Micsoda prófétai szimat! Már a sajtószabadság harmadnapján ilyen tökéletesen látja előre a ki­kerülhetetlen összeütközést Pest és Pozsony, a szabadtéri és gyűléstermi politizálás, a tett és a szó között. Az összeütközést, amelyben őt, a bu­kott képviselőjelöltet törik majd össze a céhbeli politikusok. De csak akkor látszik prófétálásnak ez a naplórészlet, ha a „pályavégzett év"-től visszatekintve nézzük­ ítéletét ezekről az urak­ról már sokkal korábban megformálta, mikor „távolról" és magasból, a pozsonyi diéta karza­táról figyelte „a napi politika kurjongató hőseit." De vigyázzunk csak. Ezeket a kurjongató hő­söket könnyű elhelyezni Petőfi rokonszenveinek és ellenszenveinek képcsarnokában. Zsánerkép a handabandázó kortesekről a negyvenes évek iro­nikus életképeinek — kőre rajzolt vagy tárcába írt életképeinek — modorában. De kiknek a portréját képzeljük abba a két rámába, amelyekre ez van írva: a fényes tettek embere és a fényes beszédek embere? Kínos, de a két legfényesebb név igen-igen ideillik: Széchenyié és Kossuthé. Hogy méltányos volt-e, taktikus volt-e Petőfi március 17-i indulatossága, amellyel eltörölte a határt a pozsonyi diéta ellenzéke és kormány­pártja közt, hogy az új határt a márciusi ifjak és az egész országgyűlés közt húzta meg — az más kérdés. De hogy Pozsony elleni, sőt Kossuth elleni ingerültség forrt benne, mikor naplóját írta, s hónapok múlva is, mikor röpíven közzé­tette - arra más bizonyságok is vannak. Széchenyi bizalmasa, Kovács Lajos, aki rette­gett ugyan a forradalom következményeitől, őszintén tisztelgett Pest márciusa előtt. Ezt írta grófjának: „Tudja Excellenciád, mit éreztem Pozsonyban, mit Pesten. Ott egy restauráción voltam, itt forradalomban. Ott illetetlen marad­tam, itt minden ereimen áthatott a mozgalmi fluidum." Kovács Lajosnál jobban senki sem volt érte­sülve: március 18-án utazott le Pozsonyból Pestre, s 20-án írta levelét Széchenyinek. De mások is tudhatták akkor már, hogy Kossuth Pozsonyban fitymálja a márciusi ifjakat, azok pedig keserűen emlegetik a pozsonyi késlekedő­ket. Pedig a hivatásos politikusokra, a pozsonyi országgyűlés ellenzékére nagy szükségük lett vol­na a pesti ifjaknak, az első győztes forduló után. Petőfi így ír erről naplójában, 14-e éjszakájára visszaemlékezve: „Logikailag a forradalom legelső lépése és egy­szersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót . . . azt fogjuk tenni! a többit istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdeteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem. Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki, ki várhat ennél szebb halált." Lánc vagy kard, rabok vagy szabadok, dicső­ség vagy gyalázat — a páros ellentétek, amelye­ket olyan tisztán kiénekelt a Nemzeti dal­ban, megoldódtak ugyan tizenötödikén, de támadtak a helyükre új feszültségek. Naplójának jól ismert beszámolója nemcsak a forradalom kronológiáját és topográfiáját örökíti meg, hanem ezt a villamos töltést is. „Korán reggel az ifjak kávéházába siettem." Útja a Verseny Áruház Dohány utcai front­járól vezetett a Petőfi Sándor utca 3-as számú házáig, vagyis Jókaival közösen bérelt lakásából a Fillinger — históriai nevén Pilvax — kávé­házba. (Ma a vendéglátóipar a Belváros más helyén tart fenn Pilvax kávéházat.) „Az úton Vasvári Pállal találkoztam, mondtam neki, hogy menjen Jókaihoz s ott várjanak meg együtt engemet. A kávéházban még csak néhány fiatalember volt, kik nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát, ki közöttük volt, meghitam Jókaihoz, a többieknek meghagytam, hogy az ér­kezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk. Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni felszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszky és Jókai proclamatiot szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudván, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, a nélkül, hogy valamelyikün­ket megsértett volna. — Jó jel! kiáltunk föl egyhangúlag . . . Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal men­tünk vissza a kávéházba, mely már tele volt if­jakkal. Jókai a proclamatiot olvasta föl, én nem­zeti dalomat szavaltam el, mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott." Ez volt hát a Nemzeti dal premierje, amelyet még aznap en suite előadások követtek a város különböző pontjain. Ha Jókai jól emlékezett, őt egy kávéházi asztalra tolták fel, hogy a procla­matiot (a 12 pontot) felolvassa, s akkor nyilván Petőfi is asztal tetejéről szavalt utána. A metszetek, festmények, szobrok alapján azt képzelnénk, hogy Petőfi tüzesen, harsogva sza­valt és szónokolt a forradalmi népgyűléseken. De valószínűleg torzítanak ezek az ábrázolások. Hangosnak kellett lennie, hogy egyáltalán meg­hallják szavát, de „a napi politika kurjongató hő­seitől" még beszédmódjában is tudatosan elkü­lönítette magát. Azok zárt teremben is rikoltoz­tak és mennydörögtek — ő az utcán is emberi hangerővel szólt. Rendkívül szuggeráló, amit Vajda János ír erről: „Petőfiről meg van írva, hogy rossz színész volt, de azt talán kevesebben tudják vagy hiszik, hogy mint szónok sokkal szerencsésebb volt, és ha isten megtartja és a dolgok más fordulatot vesznek, hatalmas, izgató népszónok vált volna belőle. Röviden s ritkán beszélt, de a tömeget mindig meg­ragadta szavai eredetisége és nézetei szélső határa- 34

Next