Budapest, 1970. (8. évfolyam)
8. szám augusztus - Tarnóczi Lóránt: Duna-kanyar
Nincs az a kivételezett látogató, aki — ha egyszer megteheti — ne megilletődötten lépne be az ötvösgyűjtemény ablaktalan raktárainak jól vasalt ajtaján. Hisz csak kevesen képesek kivonni magukat a nemesfém értékének bűvköréből, egykorvolt nagymesterek remekműveinek ámulatából, arany-ezüst csillogásának, drágakövek izgalmas vonzásának hatása alól. Különösen fokozott élmény ez akkor, ha nagy mennyiségben, szinte zsúfolva sorakoznak az ékszerdobozkák párnáin, a raktárszekrények mélyén, s a páncélszekrények polcain. Ezért bizonyára hatással szerepel a figyelmet keltő cikksorozat utóján is a gazdag Iparművészeti Múzeum legértékesebb gyűjteményegyüttesének ismertetése. Az ötvös- és fémgyűjtemény sokezres műtárgyanyaga több különálló egységre tagozódik. Külön kezeljük és tároljuk a magyar ötvösműveket, a külföldi ötvösség emlékeit, az ékszer gyűjteményt, a szelencéket, az evőeszközöket, az óragyűjteményt, a réz és bronz tárgyakat, az óngyűjteményt, a kovácsolt- és öntöttvas gyűjteményt, a zománcos műveket, a modern alkotásokat és az egykori Esterházy kincstár anyagát. A 15 — 20. századig terjedő időből származó, pár száz darabos magyar ötvösgyűjteményünk nem veheti fel a versenyt a Nemzeti Múzeum hasonló részlegével, mely a miénknél művészi értékben, darabszámban jelentősebb. Nem rendelkezünk pl. középkori kelyhekkel, gótikus monstranciákkal, s a magyar ötvösség első nagy virágkorából származó sodronyzománcos, jellegzetes magyar művekkel. Ez a negatívum annak a háború előtti múzeum-politikának eredménye, melynek alapján nem következetes, de radikális profilozást hajtottak végre, s a kvalitásos régi magyar ezüstművek nagy részét átszállították a közeli „szomszédvár"-ba. Az utolsó 25 év alatti gyűjteménygyarapítási tendenciánk pozitívumaként állíthatjuk, hogy ma már minden stíluskorszakot, technikát és szinte minden magyar várost, jelentős mestert múzeumunkban is méltó alkotások képviselnek. Súlyt helyeztünk a török megszállás utáni Magyarország céhes városai ötvösségének begyűjtésére. Ezért különösen a 18—19. századi Felvidék, Erdély, Dunántúl, valamint Buda és Pest fellendült ezüstművességének emlékeiből mondhatunk magunkénak sok szép alkotást. Sőt, a magyar ötvösművészet virágzásának ez utolsó két századából ma már teljesebb, átfogóbb képet tudunk nyújtani bármelyik magyar múzeumnál. Azonban e hasábok szűkre szabott keretei között nem volna méltányos kiragadott példákat felemlíteni, másokat elhallgatni, mert az feltétlenül értékítéletnek tűnne. Hol- Az Iparművészeti Múzeum kincsgyűjteménye, ott ez a magyar gyűjteménycsoport, ha kiemelkedő csúcsteljesítményt csak keveset, de állagszínvonalban jó minőséget képvisel. Inkább csak emlékeztetünk a közönség által ismertebb művekre: a 16 — 17. századi erdélyi kupákra, domborított díszű talpas poharakra, Kemény János fejedelem „egymásba járó pohár" sorozatának egyetlen megmaradt darabjára, a Besztercebányán készült ékszertálkákra, a Selmecbányai Weigl Bertalan mester „nagy virágos" stílust képviselő fűszertartójára, elegáns pozsonyi, kolozsvári, kassai kannákra, a műveit „tűzben pikturált" zománcképecskékkel ékítő lőcsei mester, nemes Szilassy János rokokó kelyhére, s a tőle teljesen szokatlan megfogalmazású barokk kannára. Az izmosodó, fővárosi státusa felé fejlődő 19. századi Pest és Buda jobbára németajkú polgársága számára franciás és osztrák ízlés szerint dolgoztak a Németországban és Bécsben tanult magyar mesterek: Prandtner József, Giergl Alajos, Müller József, Goszmann György és a legismertebb Szentpéteri. Őt, az utolsó „nagy mestert" egyebek közt méltón képviseli hatalmas méretű empire kávézókészlete, s a keservek közt kalapált híres dombormű-sorozatának legkiválóbbika , Nagy Sándor átkelése a Granichus folyón. A nagylétszámú külföldi ötvösgyűjteményben a távolabbi olasz, angol és francia művészetet meglehetősen kevés, de magas színvonalú és jellemző műtárgy képviseli. A közeli Ausztriából — illetve az egykori Monarchia területéről — főleg Bécsből származó igen sok ezüstművet őrzünk. Ezek nemes edényformáikkal, jellegzetes díszítőelemeikkel több mint egy évszázadon át meghatározták a magyar ötvösség arculatát. Európa középkori ötvösművészetében vezető szerepet töltöttek be a francia zománcművészeti központok. Ezt a periódust néhány Limoges-ban készült, meghatóan szép alkotás között egy kimagaslóan becses csóktábla képviseli. A bronz foglalatban levő „Háromkirályok imádása" jelenettel ékes zománclapot Nardon Pénicaud, a híres zománcfestő család alapító tagja készítette. Az egyházi és világi használatú serlegek, kelyhek, kupák, dísztálak előállítása terén Nürnbergé, majd a 17. századtól Augsburgé a vezető szerep. Az Iparművészeti Múzeum német ötvösgyűjteménye mennyiségben, minőségben egyaránt a legjelentősebbek közé tartozik Közép-Európában. Csak ízelítőnek említhetünk néhány remekművet. Az 1500-as évek elején készítette Ludwig Krug, Dürer kortársa azt a kagylóból faragott domborműbetétekkel díszített serleget, mely alkíjának sajátos ismérveként fatörzs tornájára kialakított Mentecsát, erdélyi zománccal. XVII. század — Kárász Judit felvételei Sodronyzománcos serleg. Aranyozott ezüst, magyar, XVII. sz.