Budapest, 1971. (9. évfolyam)
11. szám november - Rózsa Gyula: Szecessziós gyűjteményem
fényképen még láttam) most gázlámpát mímelő lanternák koronázzák, de fehér kőpillérének zömök ritmusát, fenséges rozettáit és párkányritmusát épp oly kevéssé sikerült elrontani, mint vasrészeinek szökellő könnyedségét, szeszélyes lakatos bravúrját. Kőmonumentalitás és vaskarcsúság, súly és játékosság, ridegség és rugalmasság csodaszép ellentéteiből épül ez a lámpa, s épp úgy mutatja a szecesszió fölösleges formajátékait, mint a mellette levő építmény a szecesszió célszerű józanságát. Ez az utóbbi transzformátorházikó lehet, vagy a csatornázási művek titokzatos építménye, mindenesetre „modern" és nyakatekert formájú taxiállomás mellett áll, s rosszmájú összehasonlításokra ad lehetőséget. A szeceszsziós építmény ugyanis modern és sallangtalan. Finom, ampíros dombordíszek vonulnak rajta körbe, játékosak és választékosak, de éppen csak hódolnak a kor díszítő ízlése előtt, egyébként maga a megtestesült funkcionalizmus, artisztikum a kerekített élű négyszögletes műtárgy, a modernet ígérő szecesszió képviselője. Körülbelül annak az irányzatnak és ízlésnek a szülöttje, amelyet Lajta Béla szecesszióból induló, abból sokat megőrző, de végül is modern építészetet megteremtő munkássága képvisel a művészet történetében. A különbség csupán annyi, hogy az épületeket őrzik és karbantartják, ezeket a darabokat, gyűjteményem tárgyait — úgy tapasztalom — mind kevésbé. Pedig ezeket is őrizni kell, legalábbis, amíg lehet. Nem kívánok lehetetlent, nem tartozom a higanygőzlámpák tövében gázvilágítást visszasíró nosztalgikusok közé. Kérem, hivatásom egyaránt arra kötelez, hogy az új, a korszerű, a sallangtalan hívévé szegődjek. De kötelez arra is, hogy féltsem a régit, végállomásokat, lámpatesteket és mókusketreceket, a századforduló Budapestjének, a Budapestté váló Budapestnek itt maradt művészettörténeti, ipartörténeti, művelődéstörténeti zárványait. Kevesen maradtak, háború, oktalan pusztítás és okos korszerűsítés következtében, hadd maradjanak hát, amíg lehet. Ne értsenek félre: nem vagyok megszállottja a szecessziónak, de elkötelezett híve vagyok a mesterségbeli és esztétikai minőségnek. És ma nemcsak a taxioszlop mutat nevetségesen parvenünek a régi darab mellett a Vörösmarty téren: egyelőre az új megállófülkék, az állatkerti új bölényház és a mai lámpatestek, nem fejezik ki olyan méltóan korunk stílusát, mint a Vörösmarty téri a magáét. A bölényház, az Iparművészeti Múzeum, a Bajza utcai kapu és a fasori templom még azonos minőséget képviselt különböző funkciójában". Ezért is vigyázok magángyűjteményem darabjaira. És van még egy okom: egy vagyok a majdnem kétmillióból, akiknek éppen ennyiből áll a magángyűjteményük. Lépcsőház (Benczúr utca 47.)