Budapest, 1971. (9. évfolyam)

9. szám szeptember - Makara — S. Nagy— Vitányi: Közönségvizsgálat három múzeumban

Makara Péter — S. Nagy Katalin — Vitányi Iván Közönségvizsgálat három múzeumban A múzeumok iránti érdeklődés hir­telen megnövekedése az elmúlt évek­ben­ egyik legérdekesebb jelensége közművelődésünk jelen helyzetének. Nem mondhatjuk, hogy teljességgel váratlan — hiszen múzeumaink veze­tői és dolgozói elég sokat fáradoztak ennek érdekében —, mégis meglepő. Nemcsak azért, mert egyszerre veze­tő helyet foglaltunk el az ,,egy főre eső múzeumlátogatás" világstatiszti­kájában (ezen is érdemes elgondol­kozni), hanem mindenekelőtt a válto­zás ténye miatt. Közművelődésünket ugyanis évek óta egyfajta konszolidált állandóság jellemzi. Elértük, hogy számottevő rétegek olvassanak, járjanak színház­ba, nézzenek meg művészi filmet, hall­gassanak komoly zenét — az igényes művészet e közönsége azonban még mindig kisebbséget alkot a csak szó­rakoztató könnyű műfajok iránt ér­deklődő nagy többséggel szemben. A két ízléskör határai, úgy tűnik, megmerevedtek. Elmúlt a „hősi kor­szak", amikor a közönség újabb és újabb csoportja, indultak „rohamra a műveltség bástyái ellen". Most min­den százalékos térnyerést sziszifuszi munka előz meg, sőt, gyakran már annak is örülhetünk, ha az eredmé­nyeket tartani tudjuk. Ebben az összefüggésben meglepő tény a múzeumlátogatás arányának hirtelen megnövekedése. Arra mu­tat, hogy a nagyközönség érdeklődése mégsem hasonlít valamiféle mozdu­latlan tóhoz, benne időről időre áramlatok indulnak, kisebb-nagyobb változások halmozódnak fel. Éber szemmel kell figyelnünk, hogy felis­merjük e változások tendenciáit, s ezáltal a mozgás jellegét—ebből ugyan­is nemcsak a jelenre, hanem a köz­vetlen jövőre is következtethetünk. Ez a figyelés elsődleges feladata a művelődésszociológiának. Igaz, ma még elég hiányosan tölti be ezt a feladatát, csak most alakulnak ki céljai és mód­szerei. Az első vizsgálatok — s ez ter­mészetes is — többnyire nem jutot­tak mélyebbre a felületnél. Most kez­dünk ott tartani, hogy a felszínen ta­pasztalható jelenségek mögé is tud­junk nézni, hogy megkeressük a je­lenségek változásának és állandóságá­nak okát, összetevőit. Az itt következő tanulmány annak a felmérésnek az adatait gyűjti egybe, amelyet 1970. augusztus—szeptember —október havában három budapesti múzeumban: a Budapesti Történeti, a Kiscelli és az Aquincumi Múzeumban végeztünk. A vizsgálat módszere kér­dezőbiztosok útján lefolytatott ki­kérdezés. Kérdező­biztosaink mind­három múzeumban két időszakban (augusztus— szeptember, illetve ok­tóber) mintegy két hétig tartózkod­tak. Ezalatt a Kiscelli és az Aquincumi Múzeumban szinte minden látogató­val beszéltek, a Budapesti Történeti Múzeumban pedig az összes látogatók­nak mintegy 10%-ával, véletlenszerű kiválasztás alapján. (A kiválasztás „módszere" magától adódott: a kér­dezés megkezdésekor megszólították a legelső látogatót, majd mikor a be­szélgetést vele befejezték, a soron következőt. Aki közben jött, az ter­mészetesen kimaradt.­ összesen 1008 embert kérdeztek meg így, ami — a múzeumlátogatás arányait tekintve — már jelentős szám, nagyjában-egészében reprezen­tatívnak tekinthető, legalábbis a há­rom múzeum és a két kérdezési idő­szak vonatkozásában. Feltétlenül al­kalmas tehát az adatok bizonyos mér­tékű általánosítására is. (Különösen, ha hozzávesszük, hogy egy speciális kiállítás — „Mezőgazdaság a Képző­művészetben"— alkalmából két má­sik múzeumban, a budapesti Mező­gazdasági és a keszthelyi Balaton Mú­zeumban 388 főre kiterjedő vizsgála­tunk is sokban hasonló eredményekre vezetett.) Vizsgálatunkban három cél vezetett bennünket. Először is a múzeum és a közönség kapcsolatát igyekeztünk fel­mérni (kik, mikor, milyen körülmé­nyek között, milyen céllal, milyen eredménnyel jelennek meg a múze­umban). Másodszor, ezen belül, külö­nösen a múzeumlátogatók képzőmű­vészeti ízlése iránt érdeklődtünk (mindhárom múzeumnak vannak kép­zőművészeti vonatkozásai is). Har­madszor: vizsgálatunkat kezdésnek és próbának is szántuk, egy nagyobb, sokrétű kutatási program első lépé­sének. Ilyen felméréseket hazánkban eddig nem végeztek, de — a kikérde­zés extenzív és intenzív kiterjedését tekintve — a külföldi irodalomban sem sok példát találunk rá. Sokban tá­maszkodtunk a párizsi Bourdieux In­tézetben végzett vizsgálatokra, de azokat hazai talajra kellett átültetni és ki kellett egészíteni. Vizsgálatunk­kal tehát utat kívántunk törni, ki akar­tuk alakítani a további kutatások módszereit. Milyen tanulságokat hozott vizsgá­latunk az elöljáróban feltett kérdés­ben? Mit tudtunk meg a múzeumlá­togatás megnövekedésének okairól, összetevőiről? Mindenekelőtt, némiképpen „loka­lizálni" tudtuk az érdeklődést. A mú­zeumlátogató természetesen nem ma­gáért a múzeumért megy a múzeumba, hanem amit benne láthat; a múzeum­látogatás mögött tehát valamilyen speciális igény, érdeklődés dolgozik. Vizsgálatunk adatai szerint a mai ma­gyar múzeumlátogatók körében főleg kétféle érdeklődés: történeti és képző­művészeti. Azt mondjuk erre, hogy ez aztán igazán természetes. Múzeumainkban elsősorban történeti és képzőművésze­ti anyag látható, világos tehát, hogy a múzeumok iránti érdeklődés növeke­dése vagy megcsappanása egyben a történelmi és képzőművészeti érdek­lődés növekedését vagy lanyhulását jelenti. Mégis fontos tény, hogy e szakágak iránt, úgy látszik, gyorsabb ütemben növekedett az érdeklődés, mint mondjuk a természettudományos, vagy az ipari és mezőgazdasági jellegű kiállítások iránt. Ha pedig valóban a fejlődés okait igyekszünk feltárni, akkor először is e szakterületekre kell irányítanunk figyelmünket. A történelem iránti érdeklődés megnövekedését nemcsak a múze­umlátogatás adataiból állapíthatjuk meg. Sok más tényező is ugyanerre mutat. Növekszik az érdeklődés a tör­ténelmi tárgyú ismeretterjesztő elő­adások és újság-folyóirat cikkek iránt is. A Valóság szerkesztőségének olva­sói körében végzett legutóbbi közvé­leménykutatása is erről számolt be; az olvasók meglepően nagy számmal érdeklődtek az olyan elvontabb tör­ténelmi témák iránt is, mint például I. István királyunk „Intelmei". Az is jellemző, hogy nem általában a történelem kerül az érdeklődés homlokterébe, hanem saját történelmi múltunk, a magyarság kialakulása, fej­lődési, múltbeli szerepe. A „nemzeti önismeret" problémái izgatják tehát közönségünk e részét? Sok okunk van feltételezni, hogy igen. Elég arra gon­dolnunk, milyen élénk visszhangot vált ki minden olyan írás, gondolat, amely ezzel foglalkozik — Illyés Gyula cik­keitől kezdve a nemzet mibenlétével foglalkozó vitákig. Miért pont most fordult a figyelem ebbe az irányba? És mik az összetevői? Mekkora szerepet játszik benne a na­cionalizmus régi és új változatainak hatása, és mekkorát az az egészséges törekvés, mely — hogy messzibb táv­latot nyisson a jövőbe — messzebbre akar a múltba is visszatekinteni? Ezek már olyan kérdések, amelyekre a jelen vizsgálat adatai alapján nem felelhe­tünk. A múzeumok mindenesetre al­kalmas keretet és terepet nyújthatnak ilyen irányú vizsgálatok lefolytatá­sára is. Fokozódása szintén karakterisztikus. Az iskolai nevelés szempontjából két­ségtelenül ez a művészeti ág van a leg­elmaradottabb helyzetben — ezt sok más jelenség, sok más vizsgálat ered­ménye is bizonyítja. Az igényes kiállí­tások közönsége ezért hagyományosan egy viszonylag szűk rétegből tevődött össze, a nagy „tömeghez" alig jutott el a képzőművészet. A képzőművészet iránti érdeklődés A fordulat nem most kezdődött, hanem évekkel ezelőtt. Előbb a Munkácsy, majd később az Aba Novák és a Csontváry kiállítások százezres, sőt, többszázezres látogató­száma már jelezte az érdeklődés megnövekedését, akár úgy is modhatjuk, fellángolását. Most ez a folyamat terjeszkedett ki már nemcsak a külön érdekességet nyújtó reprezentatív kiállításokra, ha­nem a képzőművészetre általában. Szerepet játszik ebben feltehető­leg — más vizsgálatok szintén ezt bi­zonyítják — a lakáskultúra fejlődése is. Az új, modern lakásokba másfajta bú­tor és másfajta,,dekoráció" szükséges, újonnan kell azt is eldönteni, hogy mi kerüljön a falra. Már maga a választás szüksége is befolyásolható tényező, mert problémává teszi azt, ami eddig adottság volt. Így következik be pél­dául, hogy a hagyományos giccs sok­helyütt lekerül a falról, s helyébe ha nem is remekművek, az általában el­fogadott kommersz képek, vagy — ami sok szempontból még fontosabb — reprodukciók kerülnek. Más kérdés, hogy az érdeklődés mely stílusokra terjed ki, mely stílu­sokat tud befogadni. A modern művé­szet hívei egyelőre nem táplálhatnak vérmes reményeket: a látogatók zöme a hagyományos képzőművészetet sze- 14

Next