Budapest, 1971. (9. évfolyam)

11. szám november - Rózsa Gyula: Szecessziós gyűjteményem

Rózsa Gyula Szecessziós gyűjteményem Kandeláber a Vörösmarty téren Hemző Károly felvételei Magángyűjtemény. Ennek rendje-módja szerint koránt­sem teljes, nincs feldolgozva tu­dományosan és igazán nagy érté­kek nem is tartoznak bele. Az Iparművészeti Múzeum palotáját például nem sorolhatom közé, a fasori református templomot sem, a Gresham-palotát még kevésbé —általában épületeket nem gyűjt­hetek, legfeljebb épületrészeket. Nagy neveket, híres remekeket sem engedhetek meg magamnak. Az Ernst Múzeum lépcsőházi üvegfestménye például Rippl-Rónai munkája, túlságosan drága holmi egy magángyűjtő számára, — de a kiállítócsarnok utcai fel­irata, a számomra ismeretlen mes­ter sápadt mozaikjával, manírosan megtört keretezésével már az én gyűjteményem darabja. Ilyeneket őrzök túlnyomórészt: villamos végállomásokat és korlát-részlete­ket, hirdetőoszlopokat és lámpa­testeket — csupa apró fragmen­tumot, amelyekhez persze, szemé­lyes elfogultsággal ragaszkodom. Hiszen magam gyűjtöttem vala­mennyit, és az ilyet a magán­gyűjtő többre értékeli, mint az igazi remekeket köztulajdonban. Evek során szedtem össze őket, miközben a városban rohantam vagy tébláboltam, sokszor első lá­tásra, máskor évek múltán fedez­ve fel értéküket; megtaláltam, haza sem vittem, de besoroltam őket a gyűjteményembe. És természetesen felháborít, ha más nem becsüli, nem óvja őket; — de először hadd mondjam el röviden, miért éppen a szecesz­sziót gyűjtöm. Nemcsak azért, mert néhány évvel ezelőtt divat lett. Amióta pop-művészet, pszi­chodélikus művészet és más né­ven járvány a neoszecesszió, iga­zán nem meglepő az eredetire figyelni, de dicsekvés nélkül állít­hatom, hogy én jóval előbb kezd­tem a gyűjtőmunkát. Mégpedig két okból; az egyik szubjektív, a másik objektív. A személyes ok az, hogy az én generációm már nem érezte ellenfelének, utálatra méltó elődjének ezt a stílus­korszakot, nem kellett megta­gadnia. Minden ízlés-periódus csak: a legközvetlenebb élődj ét érzi legyőzendő ellenségének, s míg szüleim és tanáraim kubusokat szerető szemét a szecesszió foly­vást belógó indái, zaklatott töme­gei és hajlított állhatatlanságai zavarták, az én generációm mo­dernet kereső tekintetére már az egykor szocialistának vélt művé­szeti historizmus hatott csak bő­szítően. így aztán könnyen fedez­hettem fel a szecesszió bizarr ér­tékeit, könnyebben fedezhettem

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék