Budapest, 1971. (9. évfolyam)

12. szám december - Granasztói Pál: A Belváros egykor és ma I.

Granasztói Pál A Belváros egykor és ma Egykor: ez a meghatározás értelme­zést kíván egy város vagy városrész úgyszól­ván szakadatlan alakulásában. Egyaránt ért­hetnénk rajta a múlt század eleji, vagy a még régebbi és a múlt század végi, majd az ezt követő Belvárost. A valamikor városfalak övezte városmagot, a később önálló IV. kerü­letet, majd az észak felől mindinkább hozzá­növő egykori Lipótvárost, az egykori V. ke­rületet. Ma talán az egész belső körút által határolt V. kerületet, legalábbis a Markó utca tájékáig, hozzávéve viszont még a Nemzeti Múzeum, a Madách tér környékét, a Rákóczi út, a Népköztársaság útja elejét. Ez az elhatárolás persze önkényes és szűkebb értelmű — a táguló, ma már kétmilliós nagy­városnak és környékének hovatovább a Nagy­körút, sőt, a Dózsa György út menti része, Budának is a belső része a belvárosa lesz. Az „egykor"-t nem értelmezhetem itt és most másként, mint személyes élményeim alapján.* Azt a Belvárost tehát, amelyben születtem, 1908-ban, ahol a szüleim 1899-ben kötött házasságuk óta éltek — apám or­vos, később orvostanár volt, és hivatásának gyakorlása idekötötte —, s ahol jómagam 1934-ig, Budára költözésemig laktam. Előbb a Váci utcában, szemben a mai Tiszti Klub­bal, később húsz évig az Egyetem, ma Károlyi utcában, az Erzsébet szálló melletti, a máso­dik világháború végén leomlott házban, melynek helyén nem régen új épült. Ez a környék volt gyermek-, majd ifjúkori környe­zetem. Elemibe a közeli Cukor utcai iskolába, gimnáziumba nyolc évig az ugyancsak közeli piaristákéba jártam, a mai egyetemi bölcsész­kar épületébe. Az enyém volt az egyik első évfolyam, mely az akkori háború végén elké­szült új épületben kezdte meg a gimnáziumi tanulást. A korábbiak pedig átköltöztek a jó ideig még mellette állt régi sárga épületből. Ez az egykori piarista épület a későbbi park, most a római emlékek feltárása, az új kút­szobor helyén állt. A Műegyetemre is a Bel­városon át jártam gyalog sok évig — a Szerb utcán, a déli Váci utcán, majd az akkori Ferenc József, ma Szabadság-hídon. A piaristák gimnáziumának elkészülése már csak utójátéka volt a korábban lezajlott átépítésnek, éppúgy, mint az Erzsébet-hídi villamosvonal megnyitása 1917-ben. Egyéb­ként a Belváros készen volt, készen lett, ép­pen körülbelül a születésem évére. Én tehát a készbe érkeztem, és ennek nyomait lelkem mélyén, viszonyulásaimban néha éreztem. A közismert, nagyszabású átépítés az Erzsé­bet-híd létesítése kapcsán — a hídfők, az Eskü, ma Szabad Sajtó út, a Kígyó, ma Fel­szabadulás tér, a kiszélesített Kossuth Lajos, korábban Hatvani utca, és ezeknek környéke teljesen át- és felépült, a kor ízlése szerinti többemeletes, ma is álló házakkal, köztük a Klotild palotákkal. Akkorra készült el a Du­na-parti villamosvasúti vonal is, a délről és északról már korábban a Belvárosig vezető parti vonalak híd alatti összekötésével. Öreg, később lebontott házra alig emlék­szem. Egyik volt az egyemeletes sárga sarok­ház, a Koronaherceg, később Petőfi Sándor utca és a Párizsi utca sarkán, mely a harmin­c Szerző megjegyzése. A Belváros egykori életének, főként szolgáltatásainak leírása olykor kritikát tartalmaz mai viszo­nyainkról. Ennek okaira és tanulságaira a befejező rész tér ki. Szerző egyben kéri az olvasókat, minthogy az itt követ­kezőket emlékezetből írta, ha valamelyik helytörténeti vo­natkozású adat helyesbítésre szorulna, szíveskedjenek azt jelezni. A Koronaherceg (ma Petőfi Sándor) utca 1900 körül. Harsányi József reprodukciói 1. A Gizella (Vörösmarty) téri fióker-állomás

Next