Budapest, 1972. (10. évfolyam)
1. szám január - A címlapon: A „Százéves” vendéglő barokk épülete (Szelényi Károly felvétele)
ma és Keleti Márton voltak a tanárai, de hallgatta egyebek közt Vámbéry Rusztem előadásait is. Keleti Mártonra különös szeretettel emlékezik: amikor 1950-től 1953-ig a moszkvai politikai főiskolát végezte, a gazdaságföldrajzban még mindig „megélt" abból, amit Keleti Mártontól tanult. Ezután pedig a technológiára küldték tanulni. Megmagyarázták: jó munkásmozgalmi harcos csak feddhetetlen életű és kiváló tudású szakmunkás lehet. 1939-ben, huszonkét éves korában, az üzem főbizalmija lett és a Váci út környéki Vasas szervezőbizottság tagja. Mint mondja: a komoly iskola igazában ekkor kezdődött. Az idő tájt az öreg Timár Kálmán néhány fiatal munkást külön fogott: a szociáldemokrácia politikai csődbe jutott; ahhoz, hogy az igazán fontos kérdésekben eredményesen tudjanak harcolni, kapcsolatot kellene találniuk az illegális kommunista párttal. „Én az ilyesmihez — mondta — már öreg vagyok, fáradt, nem tudom, hogyan állnám meg a helyem, például egy lebukásban. Gondolkozzatok. Ha meritek vállalni, és ha biztosak vagytok magatokban, szóljatok." Timár Kálmán hozta aztán össze Gáspár Sándort Ságvárival, a Hertzka-testvérekkel, a mártírhalált halt Gosztonyi Lajos újságíróval. 1940-ben Gáspár Sándor tagja lett az illegális kommunista pártnak, s elvtársaival megalakították az üzem kommunista pártszervezetét. Jól dolgoztak, a lebukás árnyéka csak 1944 vége felé érte őket, s az akkori fölfordulásban már nem volt idő rá, hogy szervezetüket fölgöngyölítsék. Beépültek az üzemi katonai parancsnokságra is: a legkritikusabb időben számos vezető kommunista fedezhette magát az ő papírjaikkal. A Vasas szakszervezet kulturális szempontból sem volt rossz iskola. Gáspár Sándor találkozott József Attilával, színészekkel — Greguss, Major, Gobbi Hilda, Olthy Magda, Lehotay, Baló Elemér —, vitaesteken Kassákkal, Veres Péterrel, Illyéssel. — Úgyszólván észre sem vettem — mondta —, hogyan sodródtam a mozgalom perifériájáról egyre beljebb, hogyan kapcsolódtam be egyre inkább a politikai élet áramkörébe. Egyszercsak ott voltam. És ezzel körülbelül párhuzamosan, ugyanilyen észrevétlen vált pesti emberré. A 14—15 éves gyerek még minden héten fölpattant a biciklire, szaladt haza, Pándra. Ott volt az otthon, ott voltak a barátai. De ahogy a munka egyre inkább Pesthez kötötte, a gondolatai egyre inkább pesti problémák körül forogtak — nem maradtak el, ha meg is ritkultak, azok a hazamenések (még mainapság is két-három hónaponként ellátogat Pándra), de azok már látogatások voltak. Pest lett az otthona. A felszabadulás után a hivatásos pártmunkások változatos útját járta végig: volt földosztó és pártszervező Somogyban, Baranyában, Tolnában, dolgozott Nógrád megyében, majd Kádár János helyetteseként a Budapesti Pártbizottságon. Ismételten, s végső soron legtartósabban mégis a szakszervezeti munka területén. Odakerült a moszkvai politikai főiskoláról megjövet is, főtitkárhelyettesnek a SZOT-ba, majd 1955-től 1959-ig főtitkárnak. Ezután volt még néhány évig a párt budapesti első titkára, majd a Központi Bizottság titkára, és innen került ismét vissza a SZOT-ba. A szakszervezetek múltja és közelmúltja — Magyarországon — mondta Gáspár Sándor — a szakszervezeti mozgalomnak kitűnő hagyományai vannak. Tényező volt a politikai életben, nem akármilyen súlyú. Igaz, hogy a felszabadulás előtt a szakszervezeti vezetés olykor tisztességtelen módon összejátszott a mindenkori uralkodó körökkel, ám tömegében, egészében a magyar szakszervezeti mozgalom feltétlenül tiszta volt, pozitív volt, nagyjelentőségű volt. 1946 után egyre inkább előtérbe került a politikai hatalomért folyó harc. Akkor a magyar szakszervezeti mozgalom válaszút elé került: megmarad-e klasszikus értelemben a dolgozók érdekvédelmi szervének, vagy pedig — fölismervén az adott történelmi helyzetet — teljes szervezeti erejét arra használja, hogy a proletariátusnak a hatalmat meghódítsa. Úgy érzem, akkori döntésünkért nyugodtan vállalhatjuk a történelem előtt a felelősséget. A hiba ez után következett, amikor már a hatalom birtokában voltunk. Még csak kísérlet sem történhetett rá, hogy a szakszervezetek az új helyzetben megtalálják a maguk feladatát. Ma már értjük, miért. A szakszervezetek a maguk demokratikus mozgalmi múltjával és gyakorlatával gátjai lettek volna számos önkényes intézkedésnek. Márpedig akkoriban nálunk csak egy fejjel illett gondolkodni, és olyanná vált politikai közéletünk, mint a rossz zenekar: mindenki a vezérszólamot fújta. Közvetlen emlékeim arról az időről nemigen vannak, én azokat az éveket iskolán töltöttem, a Szovjetunióban. Amikor 1953-ban hazajöttem, furcsamód változott világot találtam. Beszéltem régi barátokkal, elvtársakkal, mind panaszkodtak: valahol kisiklottunk, baj van. Hogy pontosan mi, azt akkor még egyikünk sem látta tisztán. Ma már ezt tudjuk, elég keserves tapasztalatok árán. — A szakszervezeti mozgalomnak éppen a hatalom megragadása után volnának — és vannak! — rendkívül nagy feladatai. Ez éppen az a terrénum, ahol hitelessé válik a munkáshatalom, a dolgozók hatalma. Nemcsak érthetően, hanem érezhetően. Az életszínvonalnak nagy jelentősége van. De a mi rendszerünk különleges értéke végső fokon mégsem ebben van, hanem hogy a dolgozó ember nap mint nap érzi: részese az ország vezetésének; véleményét állandóan figyelembe véve, vele egyetértésben, optimálisan megteszik a vezetők mindazt, amit csak lehet és kell, együtt a néppel, a döntésben, a munkában és a felelősségben. A szocialista demokrácia alapja a munkás demokrácia. Ennek legfontosabb eleme az üzemi demokrácia. Eszköze pedig a szakszervezeti mozgalom. A tömegektől elszakadt, voluntarista stílus egyik legfőbb jellemzője volt, hogy mindig előre szaladt. Mindig kimondta előre, amiről szerette volna, hogy bekövetkezzék. „A hatalom a kezünkben van" — amikor még csak a feltételei voltak a kezünkben. „Szocialista viszonyok" — amikor még csak az alapot kezdtük lerakni. Bizonyos fokig menthető a türelmetlenségünk, nagyon régóta vártunk már a történelmi alkalomra. Mégis, több türelemmel, tapasztalattal, jobban odafigyelve a valóságra, sok bajt kikerülhettünk volna. Rá akartuk erőltetni a munkásra és a parasztra azt, amiről hittük, vallottuk, hogy jó neki. Pedig minden ember maga is észreveszi, mi jó neki, s nem szereti, ha azt mások mondják meg: „A jogaitok" — Az SZKP XX. kongresszusa óta a szocialista országokban bekövetkezett változások, egyebek közt a szakszervezetek megélénkülő tevékenysége és új szerepe nagyon érdekli a világ munkásait. A nemzetközi mozgalom szakadása óta 1971 tavaszán történt meg először, hogy a különböző irányzatú szakszervezetek vezetői Helsinkiben közös tárgyalóasztalhoz ültek le. Egymást követik a külföldi szakszervezeti delegációk Magyarországon is. A tőkés világban dolgozó munkások meg akarják ismerni, saját szemükkel akarják látni a szocialista országok valóságát. Igen élénken reagálnak mindenre, ami nálunk bontakozóban van, és örömmel mondhatjuk: amit tapasztalnak — legutóbb a nyugatnémet, a dán és a norvég szakszervezeti delegációk —, észrevehetően tetszik nekik. Mi tisztában vagyunk vele, hogy a gazdagabb nyugat-európai országok munkássága ma megélhetési gondokkal — általában — nem küszködik, s a két világháború köztiekhez hasonló gondokat nem ismer. Vannak bizonyos demokratikus jogaik is, a községpolitikában, az országos politikában, a kapitalizmus keretei közt bizonyos eredményeket elérhetnek. Mindezzel azonban korántsem elégedettek. Érzik a manipuláltságot, érzik, hogy közvetlen beleszólásuk semmilyen igazán lényeges politikai kérdésbe nincs, érzik, hogy a munkásember a mindennapi politikai gyakorlatban nem komoly tényező. Számomra is meglepő, hogy amit mi magunk még fejletlennek, úgyszólván csírájában lévőnek látunk, már az is milyen nagy eredmény az ő szemükben. Amikor megkérdezzük tőlük, mi tetszik nekik leginkább, egyhangú a válasz: „A jogaitok". És ez két szempontból is igen jelentős dolog. Egyrészt, akárhogy nézzük, annak a dolgozó embernek, legyen szociáldemokrata, labourista, katolikus, bármi, a természetes, a „vérszerinti" szövetségesei mégiscsak mi vagyunk és nem Nixon. Másodszor, akár a mai fejlett tőkés országokat nézzük, akár talán még inkább a harmadik világ országait, a szakszervezeti mozgalmak, egy átmeneti válság után, ma rendkívül nagy szerepet játszanak. Az a példa tehát, amit a Szovjetunió és a többi szocialista ország szakszervezeti mozgalmai a munkásdemokrácia, üzemi demokrácia megvalósítása terén, a szakszervezeti jogok terén mutatnak, világpolitikai hatásában nem lebecsülendő. A magyar szakszervezetek számára e tekintetben is sokat jelent a Szovjetunió szakszervezeteinek a tevékenysége, tapasztalatai. A szovjet szakszervezetek több mint 50 éve járják ezt az utat, és tapasztalataik rendkívül gazdagok és figyelemre méltók minden területen. — Nézzük hát közelebbről azokat a bizo-