Budapest, 1975. (13. évfolyam)
6. szám június - Wellner István: Új pihenőpark a Hajógyári szigeten
A reprezentációs termek oldalfalai átlag másfél méter magasságig maradtak meg. Helyenként megvolt még rajtuk a vakolat is, a teljesen eleven színű festéssel. De mivel ezek a falfestmények már korántsem maradtak ránk olyan jó állapotban és főként nem olyan összefüggő nagy felületen, mint a mozaikpadlók, mintázatukat csak részben lehetett rekonstruálni. A lábazati festés gyakran márványberakást utánzott, efölött általában táblákra osztott és fehér sávokkal elválasztott vörös színű felületek voltak. A mennyezetek festése gyakran kazettát utánzott. A helytartói palota udvarának közepén volt a császárkultuszt szolgáló szentély. Ebben állították fel az isteni tiszteletben részesülő császár szobrát. Az ásatások során megtalálták ezt az életnagyságnál nagyobb kőszobrot is; mivel azonban feje hiányzik, nem lehet megállapítani, hogy melyik császárt ábrázolja. Egy másik kis szentélyben, „házikápolnában" állították fel azokat az oltárköveket, melyeket a helytartó emeltetett a római istenvilág tagjainak, főként az istenek királyának, Juppiternek a tiszteletére. A palota északi szárnyában volt a fürdőrészleg (ezek azok a helyiségek, melyeket már a múlt század folyamán kiástak). A helytartó magánfürdője — rangjához méltóan — ugyancsak nagyméretű és gazdagon díszített volt. Ne gondoljunk holmi fürdőszobára; ez a fürdő vagy féltucatnyi helyiségből állott! Voltak hideg, langyos és forró vizű medencék; a nagy ovális medence 8 méter hosszú. Az egyik helyiség padlóját tengeri jelenetet ábrázoló mozaik burkolta. Sajnos csak töredékesen maradt ránk; a megmaradt felületen egy delfint látunk, továbbá egy pontyot kergető kardorrú halat, majd egy tarka tollazatú vadkacsát. Ez a mozaik most az Aquincumi Múzeumban van kiállítva. Ugyanis a helytartói palotát a feltárás után újból vissza kellett temetni, a hajógyár építkezései miatt. Falai a föld alatt várják, hogy egyszer megint napvilágra kerülve, a látogatók szeme elé tárulkozhassanak. Betemetés előtt azonban a régészek a falfestményeket a falakról leválasztották és a mozaikpadlókat — ha darabokra fűrészelve is — fölszedették. Sajnos mindet nem lehet bemutatni, erre az Aquincumi Múzeumban nincs elég hely, de egy részét azért megtekinthetjük a Múzeum kiállító helyiségeiben. Ugyancsak a helytartói palotából származik az a Fortuna-Nemesis szobor, mely most a volt királyi palotában, a Budapesti Történeti Múzeum földszinti lépcsőcsarnokában van. A szerencsének és végzetnek istennőjét kezében fáklyával és lábánál egy — a szerencse forgandóságát jelképező — kereket tartó griffel ábrázolták. Érdekes lelet volt még egy ép üvegpohár, aljában aranyszálból egy felírással: „PROPINA", azaz „egészségedre". Egyébként meglehetősen kevés apró lelet, használati tárgy került elő a palotából. Úgy tűnik, hogy valami okból az épületet kiürítették, belső berendezését, felszerelését gondosan elszállították. A régészeti anyagból következtetve, ez nagyjából i. sz. 260 körül történhetett, de azt már nem tudjuk megállapítani, hogy ellenséges betöréstől, vagy a Duna áradásától való félelmükben tették-e ezt. Sokáig problémát jelentett az is, hogy miért éppen egy szigetre épült a helytartó palotája. A rómaiak korában a Duna volt a határ, a bal parton, a pesti oldalon már számukra ellenséges szarmata-jazig népek éltek. Ezért aztán arra is gondoltak, hogy a római korban a mai Hajógyárisziget még nem volt sziget, hanem az óbudai szárazföldhöz tartozott. A geológusok véleménye szerint ez valamikor valóban így volt, de hogy mikor vált szigetté ez a terület, arra nem tudtak pontos választ adni. Az ásatások során viszont kiderült, hogy a palota építésekor, tehát az i. sz. II. században ez a terület már nem tartozott a szárazföldhöz, mert találtak egy szennyvíz-levezető csatornát, mely a palotától nyugat felé haladva a kis Duna-ágba kötött bele. Sajnos korábbi adatunk sem a sziget földtani helyzetéről, sem lakóiról nincs. Azt viszont tudjuk, hogy a Hajógyárisziget déli és a Margitsziget északi csúcsa között még egy kis sziget volt: az úgynevezett Fürdő-sziget. Azért hívták így, mert fürdésre alkalmas meleg források fakadtak rajta. Csak a múlt század 60-as éveiben, a Margitsziget partjának rendezésekor kotorták el ezt a kis szigetet, melyen egyébként római kori oltárköveket találtak. Ezeket a melegforrások istennőinek, nimfáinak szentelték, tehát ezeket a gyógyforrásokat már a régi rómaiak is ismerték és használták. A Hajógyári-sziget múltjáról a helytartói palota kiürítését követő másfél évezreden keresztül szinte semmit sem tudunk. Mint már fentebb írtuk, 1835-ben kezdték el itt építeni azt a hajógyárat, amely — többszörösen kibővítve és átlakítva — fővárosunk egyik legjelentősebb ipari üzemévé vált. Nem feladatunk itt és most az Óbudai Hajógyár, vagy pontosabban a Magyar Hajó és Darugyár óbudai üzemegységének ismertetése. Nemcsak a Dunát, hanem a tengereket is bejárták itt épült hajóink. A sziget déli végébe mélyen benyúló keskeny öböl kü- A palota 17-es számmal jelölt folyosójának falfestmény részlete (Molnár Ilona felvétele) Delfint ábrázoló mozaik a 63-as számú helyiségből (Gyárfás Lajos felvétele) 16