Budapest, 1977. (15. évfolyam)

10. szám október - Németh G. Béla: Otthonok és örökségek

Németh G. Béla Otthonok és örökségek A­blakom a tengerre néz. Karnyújtásnyira az­­ öböl zöldezüst vize. Egykor, mondják, a gőgös Velence flottáját javították itt. Mert fenyő az van máig bőven ennek a nagy adriai szigetnek partszegélyein éppúgy, mint meredek kaptatóin. Fenyő és szőlő. S a lapályos völgy­széleken művészettörténeti ábráknak beillő ap­rócska, hófehér városok. Mindennel, amivel egy városnak a lagunás metropolis fénye idején rendel­keznie kellett. A látvány lenyűgöző. S tíz perc alatt a sikátorok közt bolyonghatok, de úszhatom is, bármely ponttól bármely pontig, ha kedvem tartja, vagy hűvös ivókban ízlelhetem a tengerpart minden italát. Az otthonról szólni nem rossz helyzet az ott­hontalanságé. Mert nem szeretnék itt lakni, élni, otthon lenni. Dolgozni, írni, gondolkozni meg tán egyáltalán nem tudnék. Pedig csönd van. A motor­csónakot kitiltották, a táskarádió rég a bazári jólét jele, s a nagy, fémesre bukkózott kocsik né­mán alszanak a városkákat övező szállodák parkolói­nak fái alatt. Az autó használati cikk, s berúgott gázzal száguldozni tizenéveseknek sem sikk többé. De éppen ez a rezervált csönd! Szép lehetett valaha itt az élet. Szép és nehéz. A kicsinyke csacsival együtt kellett cipelni a terhet a hegynek föl, a hajóácsoknak pedig izmaikat keményre feszítve emelgetniök a faragott szálfát; a paraszt meg szinte örökkévaló azonossággal vájta a kifogy­hatatlan követ tenyérnyi szőlőskertjének földjé­ből, hogy teraszt formáljon belőle így szerzett talaja védelmére. A jóízű és tevékeny zajnak most nyoma sincs. A helyiek alkalmazkodtak „vendé­geik" igényéhez. S azok pihennek, idegeiket nyug­tatják, regenerálják magukat „a magasabb élet­minőségre". Szemben a napárnyas parton csak néha mozdul egy-egy halványbarna akt; a szállodák teraszain arcok révednek illatos pipafüstből a semmibe, s az asztalok közt, ritmikus ismétlődés­sel, középkorú nők hordozzák körül kivalgó szolidsággal szabott, pasztelesen omló öltözékü­ket. Egy szertartás folyik itt. Szürke és szegényes, jelkép és utalás nélküli. A magába fordult, a magára zárult, a magával tehetetlen jólété, mely önkorén túl célt többé nem ismer. Munkájával, tevékeny­ségével nem tud mihez kapcsolódni benne az ember. Kitekintve nem mondhatja: teszi ő is a maga dolgát, meg én is; nem igazi, nem élő emberi együttes ez. Rím, ritmus, paralell, metszőpont nincsen itt dolgaink között. (A jugoszláv Bácskában tartott művelődéstörténeti előadásaimat honorál­ták meghívóim — remélem, immár barátaim — ezzel a tíznapos tengerparti szobával.) Az erkélyajtóban ülök. Tiszta, rendes penzió­szoba, a szokásos ággyal, képpel, pohárral, székkel, asztallal. Nem nézek hátra, nem akarom látni. Mint az alföldi szik, oly sivár, idegen, terméketlen. Örökség nélküli. Az igazi otthon, ha egy szeget, egy krajcárt sem kapott is hozzá elődeitől az ember, egy jó mozdulatot sem megteremtéséhez, meg­szerzéséhez semmiféle szervezettől, hatóságtól, mindig örökség. Útrabocsátó környezetének, megjárt életútjának öröksége. Negyvenen alul vágyakban él az ember otthonát illetően — negy­venen felül a vágyak enyhe rezignációjában, ha majd egyszer módom lesz rá, ha egyszer módom lett volna rá. Pulpitust például mindig szerettem volna, hogy ne kelljen folyvást leülni, ha szobája hosszát mérvén egy-egy mondattal tovább jutott az ember. De hát a mesteremberek kiokítottak, olyan bútordarab nincs is, s ha volna is, minek. Szállodai szobában, üdülői szálláson nemcsak írni, de olvasni, sőt még „tartózkodni" sem tud­tam soha. Közel voltam a harmincöthöz, midőn elszántam, nyaralok én is. Befizettem, s a kapott céduláról nem kis megütközéssel olvashattam, egy Bernáth nevű soha sem látott, soha sem hallott kollégámmal egy szobában leszek két hétig boldog. De ha már benne voltam, elutaztam. A szoba kicsi volt, a két fekhely vége érte egymást. Az ebédlő­ben vadidegen emberek ügyelték árgusan, marad-e nekik is a gulyás sűrűjéből. A falitáblán meg kiírva, hogy délután hattól nyolcig ismerkedni kell, egy neves művésznő dalolása közben. Úti­táskám föl se nyitva, a következő vonattal csönde­sen hazautaztam, s Bernáth kollégámat nem ismer­tem meg soha. Aztán, hogy nőtt Panka lányom — kései gyerek, negyvenes voltam már —, mégis csak nyaralnom kellett. Társai táltos meséiből, a nagy modern piaci misztikumból („micsoda klassz volt") mégsem zárhattam ki. A Balaton! A mi büszkeségünk? A mi szégyenünk? Szociológusaink nem forognak eleget e zsibongó partokon, ahol áll egész áldott nap állami áldással s szép internacionalizmussal a félmonetáris, félnaturális, kötön aluli adás-vétel. Nem mintha igazán kedvük tennék benne. De hát dühödten és elszántan, harsányan és ordenárén Élményt kell begyűjteni, megszerezni az Év Értel­mét, a következő nyárig. Ha, mondom, tudoraink kicsit valóságosabban, azaz a lélek valósága oldaláról is figyelnék napjaink múlását, a hazai élet egyik legnehezebb kérdését ragadhatnák meg itt. Az át­lag életideál ijesztő, forma, értelem, cél nélküli voltát. Önelvűség hiányát, utánzat jellegét. Mert, persze, nem elsősorban s nem is igazában az eroti­kai zsibvásárról van szó. Az csak kiütköző, egy a jelenségek azonos szövevényéből. E­lvénültem, sötéten látok, konzervatív vagyok? Meglehet. A Dunántúl ama két kisvárosában jártam iskolába, amely tán a pannon tájakon is leginkább tradíciós és formás. S a parasztságnak az a rétege és miliője indított el, melyet a néprajz (remélem, egykori) művelői nem nagyon szoktak kedvelni. Siratót nem énekelt, szűzben nem járt, lakodalomban nem verte be egymás fejét, s az adomást is inkább csak emlegette, mint itta. De birtokában volt egy nem lényegtelen történeti tudásnak és gyakorlatnak. Állandósult világában a folytonos újulásnak. Házait már a kiegyezés után cserépre vette, a századelőtől műtrágyázott, s valamilyen újságra szinte minden házban előfizet­tek. Öntudata volt ennek a rétegnek; saját függet­lenségének mélyre ivódott s féltékenyen őrzött, okos akarása. Jómódú volt, de keményen megdol­gozott érte. Egy rövid része e faluknak, az enyém is, együttesen kapott első Józseftől vagy harmadik Károlytól nemességet. Isten tudja mit fizettek ki nekik ily nehezen és olcsón Bécsből; talán egy jó csorda marhát, talán egy igazhitű labanc cselekede­tet. A telek, persze, maradt jobbágynagyságnyi, csak az ij (nobilis) került szépnevű elődeim (Laskay, Dénes, Gálos, Esztergálos, Timóth, Forintos . . .) móring- és egyéb levelére. Dolgozni, bár védettebb biztonságérzettel, éppoly keményen kellett továbbra is. Történetírásunk alighanem megállapítja majd, az 50-es évek egyik nagytávú balfogása éppen az volt a társadalmi és gazdasági, az erkölcsi és munkarendi struktúra tekintetében, hogy nemcsak beépíteni nem tudta, hanem szét­zilálta, szinte szántszándékkal elidegenítette ezt a réteget. Kispolgárias volta miatt, állítólag. Való igaz, „pógár"-nak mondta magát ez a réteg, nem parasztnak. De micsoda gyermeteg történeti szemlélet az, amely örül egy gazdag tapasztalatú fejlődési láncszem hiányán, s „az ősközösségből a szocializmusba lépést" szerencsésebbnek tartja, mint a történeti grádusok nevelő, tudatemelő sorozatát! A személyi kultuszt nemcsak megszen­vedte s elhárította, de mélyen meg is vetette ez a réteg, amely templomában sem tűrte meg a hazug pátoszt s az édeskés érzelmességet. A parasztgyerek ezekben a kis száz-százötven házas falukban, melyek kőhajításnyira sorakoznak a Rába- és Marcal-völgyben, szinte minden lakást megjárt a jövendőjére döntő nyolcadik-tizedik évéig. Nem a különleges bútorok és szokások élnek emlékezetemben, hanem a szerves összhang emlé­ke. A zártságnak és nyitottságnak, a telítettségnek és kiegészítés vágynak, a magában megálló rendnek és ösztönszerű hiányérzetnek sugalló egyensúlya. Az ódon födeles-fiókos láda benső együttesbe illeszkedett a helyi asztalos friss almáriumával meg a színes kedvű Bécsből ideszármazott vidáman ketyegő faliórával. Mindenről érezte, tudta az ember, milyen használati igényt s érzelmi szükséget elégít ki. S a kisvárosok megismételték ezt az élményt, csakhogy magasabb fokon. Sokan s éppen a „népies" világból elítélnek majd ezért a „magasabb fokért". Az értéket azonban, melyet hosszantartó, evolutív életforma hozott létre, gondolom, nem meg- és letagadni kell, hanem átalakítva átplántálni, vagy legalább tanulságában kamatoztatni. Biciklivel jártunk be falunkból Sümegre, a gimnáziumba. Délutánonként azonban egy-egy osztálytársam otthonában, a Padányi Bíró Márton palotája körüli kúria-során otthonosan fedeztem föl ugyanazt a nyugtató szerves formát, csakhogy sokkal tágasabban, finomabb vonalakkal. A farkasréti ház erkélyén 31

Next