Budapest, 1977. (15. évfolyam)
1. szám január - Prof. Bókay Árpád: Milyen volt az 1860-as évek Pestje? 2.
40 Az utolsó Kasselik A két Kasselik: Fidél és Ferenc nem élt hiába. Az apa szorgalmas munkájával megteremtette a család jólétének szilárd alapját, majd sikeres üzleti manipulációval többszázezres vagyont harácsolt össze, a fiú pedig apja példáját követve, részben tervezéssel és építéssel, részben spekulációval sokmilliós mammutvagyonná növelte az örökséget. A polgárosodás korának új lehetőségei biztosították életművük sikerét, mely azáltal vált közérdekűvé, hogy hozzájárult a főváros fejlődéséhez, a modern életkeret alapjainak kialakításához. (A szerzőnek „A két Kasselik" című írását előző, 1976. decemberi számunkban közöltük. A szerk. megj.) A két generáció törekvő lendülete a harmadik nemzedék színrelépésével nemcsak megtört, hanem végérvényesen meg is szűnt, mint ahogyan az utód személyében a családnak is magva szakadt. Jenő, a legifjabbik Kasselik, nem követte a családi hagyományt, nem lett építész, hanem a katonai pályát választotta. Huszártisztként részt vett Ausztria itáliai hadjáratában, és több ütközetben, így a custozzai csatában is kitüntette magát. A fényesnek ígérkező katonai karrier azonban váratlanul kettétörött. A könnyelmű fiatal kapitány adósságokba keveredett, és amikor nem tudta rendezni egy harmincezer forintos tartozását, mert apja ezúttal megtagadta a segítséget, le kellett vetnie a csillogó uniformist. Harmincezer forint valóban horribilis összeg volt, ám a sokmilliós Kasselik-vagyonhoz viszonyítva annak alig egy morzsája: évi kamatának huszadrészét se tette ki. Az apa azonban megelégelte a nyakló nélküli pénzpocsékolást, de azért továbbra is bőkezűen gondoskodott fiának „úri életviteléről". Ám a fiatal Kasselik Jenő számára a frakk meg a cilinder nem pótolta a fényes egyenruhát meg a lószőrforgós csákót. A civil életkeretek között búskomorrá vált. Nem járt társaságba, sem szórakozóhelyre, barátai nem voltak, és nincs rá adat, hogy valaha is lettek volna „nőügyei". Tudomány, művészet, szépirodalom nem érdekelte. Autón nem járt, telefont nem használt, a kinematográfiát megvetette, a technikai vívmányoktól idegenkedett. A zajló élet elől lefüggönyzött szobája komor félhomályába, szakkönyvei közé menekült. Szellemét csak katonai vonatkozású dolgok foglalkoztatták: könyvtára telivolt hadászati szakirodalommal, és ennek ő maga is évtizedeken keresztül buzgó művelője volt. Kötetekre menő munkássága során megírta többek között a custozzai csata történetét is, továbbá számos hadtudományi és hadászattörténeti szakmunkát, de soha egyetlen írását sem adta közre. Legérdekesebb és legnagyobb szabású műve, a Waterlooi csata lefolyásának hadászati elemzése pedig csak töredékekben maradt fenn. A még fiatal Kasselik Jenő sokat járt külföldre, többször megfordult Londonban és Párizsban (az angol és a francia nyelvet anyanyelvi tökéletességgel beszélte), a téli meg a tavaszi hónapokat rendszeresen a Riviérán töltötte. De amikor itthon volt, nem mutatkozott az emberek előtt, nem fogadott senkit, családja tagjaival is csak a legszükségesebb érintkezésre szorítkozott. Komor egyhangúságban őrölte örömtelen napjait a Mária Valéria utcai magánpalota emeletén, ahol elkülönített lakrész biztosította számára a háborítatlanságot. 1844-et írtak, Kasselik Jenő már ötvenedik életéve küszöbére érkezett, amikor az aggastyán családfő elhunyt, s ő egyedüli birtokosává vált a hatalmas vagyonnak. Első dolga volt felszámoltatni a már úgyis csak papíron létezett tervezőirodát, és jogtanácsosát, dr. Hein Józsefet utasította, hogy könyörtelen szigorral hajtson be minden kinnlevőséget. Az örökség kezelését is ráruházta, ő maga pedig a temetés után lezárta a belvárosi palotát, s kiutazott Párizsba. Ott telepedett le, és húsz esztendőn keresztül Magyarországnak feléje sem nézett. Itthon nagy csalódást, utóbb egyre növekvő felháborodást váltott ki a különc ember viselkedése. Ekkoriban a városfejlesztési tervek egész halmaza várt megvalósításra. Az építkezések folytatását azonban hátráltatta, hogy a rendezésre kerülő területek legtöbbjében egy vagy több Kasselik-féle ingatlan terpeszkedett. Különösen a Kerepesi út kiépítésének állta útját a Rökk Szilárd utca sarkán álló hatalmas telek-komplexum, amelynek eladására semmiféle kedvező ajánlattal sem lehetett rávenni a jogtanácsosán keresztül tárgyaló nábobot. Végül három városi tanácsnok személyesen kereste föl Párizsban Kasselik Jenőt, de minden kérlelésük, a közérdekkel való érvelésük hiába volt. A válasz így hangzott: „Majd ha a város lebontja a Kerepesi úton a Rókus kórházat kápolnástól, és visszaállítja az utca eredeti szélességét, úgy, ahogy az apám eltervezte, akkor beszélhetünk a dologról. De addig nem!" E különös feltétel mögött is rideg üzleti számítás rejtőzött: ha a Rókust eltüntetik, az út kiszélesedése következtében a Kasselik-ingatlan saroktelekké válik a főforgalmi útvonalon, és ez jelentékenyen megnövelte volna az értékét. Nem ez volt az egyetlen konfliktus a főváros és a rigolyás különc között. Szerte a városban, különösen a hetedik és a nyolcadik kerületben, számos Kasselik-telek állt a rendezés útjában. És a főváros tehetetlen volt, mert Kasselik Jenő megmakacsolta magát: egyetlen ingatlanától sem volt hajlandó megválni. Hasztalan jelentek meg a napisajtó hasábjain is fulmináns cikkek a közérdekkel szembehelyezkedő különc ellen, Kasselik a maga nótáját fújta: „Tessék előbb elbontani a Rókust!" Húsz esztendei távollét után, amikor hetvenévesen, megrokkanva hazatért, gyűlölet fogadta a kőszívű embert. Átok és szitok szállt utána, az emberek öklüket rázták felé, ha felismerték hintaját az Andrássy úton. A kocsikázás volt egyedüli passziója, még párizsi évei alatt vált mindennapos szórakozásává. A négy lipicai által vont hintóról nézte csöndes rezignációval a körülötte zajló életet. Az idő haladtával a legnagyobb nyári melegben is prémes bundába burkolózott. Fázott, olykor összerázkódott, kifejezéstelen arcáról, vizenyős tekintetéből látszott, hogy nemcsak a teste, a lelke is didereg. Senki emberfia iránt nem vonzódott, de a lovait nagyon szerette. Bárhová utazott, a paripáit mindenüvé magával vitte: Pestről Párizsba, Párizsból Pestre gyorsvonaton, külön e célra bérelt kocsiban utaztatta kedvenceit. A boulevard St. Michelen az a „kunfajta, nagyszemű legény" először akkoriban találkozott az ősszel, amikor Kasselik Jenő végleg odahagyta „az ámulások szent városát". Amint híre járt, hogy hazatelepedett, megint kikezdték az újságok, de ő ezzel nem sokat törődött. Ült a vagyonán, semmi közcélra nem áldozott, ingatlanaihoz csökönyösen ragaszkodott, de építeni nem volt hajlandó, ellenben kilenc bérházában állandóan „szájgerolta" a lakások béreit. A közélettől távoltartotta magát. Virilista létére egyetlen városi közgyűlésen sem jelent meg, semmiféle politikai, társadalmi vagy kulturális mozgalomban nem vett részt, gazdasági tevékenységet nem folytatott. Vagyona gyarapodott magától, az évről évre növekvő kamatokkal, amelyeknek egy csekély hányada elegendő volt minden életszükségletére. A többit külföldi értékpapírokba fektetve, bécsi bankokban őriztette. Nagy vagyonával könnyen szerezhetett volna udvari tanácsosi címet, vagy akár báróságot is, de ő megvetette a címeket és rangokat. Egész legendakör övezte titokzatos életét, valójában azonban csak ketten ismerték azt: az az emberpár, aki közel négy évtizeden át kiszolgálta és gondozta. Francia inast és angol szakácsnőt tartott; az előbbit később megtette titkárának, a másikat házvezetőnővé léptette elő, és összeházasította őket. Nászajándékul egyik bérházát íratta rájuk; ez volt az egyetlen ajándék, amit életében valakinek is adott. A jótékonykodást egyébként soha nem gyakorolta, mindenfajta segélykérés elől ridegen elzárkózott, koldusalamizsnát nem osztott soha. Az idő múlásával jelentkeztek az öregkor nyavalyái. Csúz és köszvény kínozta, látása meggyöngült. 1909-ben szélütés érte, de azért decemberben még elutazott Nizzába. Majd Cannes-ban gyógykezeltette magát híres professzorokkal, de nem sok eredménnyel. És ekkor, halálát közeledni érezvén, ez a különc ember, aki makacskodásával képes volt évtizedekre meggátolni a város fejlődését, egyszeriben megenyhült. Betegágyából intézkedett, hogy a Váci utcában, a Gizella téren és a Váci úton levő telkein építsenek bérházakat, az eddig éveken át heveztetett tervek alapján. S már javában folyt a Gizella téri építkezés, amikor Hein József jogtanácsos Cannes-ból táviratot kapott. Kasselik Jenő 1910. március 9-én szívszélhűdés következtében meghalt. Holttestét Budapestre hozták, és díszes temetést rendeztek számára. Koporsójánál megjelent egykori csapattestének, a 10. huszárezrednek a küldöttsége és számos fővárosi előkelőség, de a családot, amelyet életében megtagadott, csak a jogtanácsos képviselte. A tömeg, amely a fényes szertartás után a Kerepesi temető kriptájáig kísérte a gyászkocsit, csak kíváncsiskodókból állt; lélekben senki nem gyászolta meg a kőszívű embert. Végrendelete azonban ismét általános meglepetést keltett. Kiderült, hogy egyeneságú örököse nem lévén a tizenhárom milliót kitevő pénz- és ingatlanvagyonát az államra hagyta, azzal a kikötéssel, hogy évi kamatait „ínséges középosztálybeliek között" osszák szét. így akarta jóvátenni halálában azt, amit életében a magyar társadalom ellen vétett. Kozma Béla