Budapest, 1977. (15. évfolyam)

1. szám január - Prof. Bókay Árpád: Milyen volt az 1860-as évek Pestje? 2.

40 Az utolsó Kasselik A két Kasselik: Fidél és Ferenc nem élt hiába. Az apa szorgalmas munkájával megterem­tette a család jólétének szilárd alapját, majd sike­res üzleti manipulációval többszázezres vagyont harácsolt össze, a fiú pedig apja példáját követve, részben tervezéssel és építéssel, részben spekulá­cióval sokmilliós mammutvagyonná növelte az örökséget. A polgárosodás korának új lehetőségei biztosították életművük sikerét, mely azáltal vált közérdekűvé, hogy hozzájárult a főváros fejlődéséhez, a modern életkeret alapjainak kiala­kításához. (A szerzőnek „A két Kasselik" című írását előző, 1976. decemberi számunkban kö­zöltük. A szerk. megj.) A két generáció törekvő lendülete a harmadik nemzedék színrelépésével nemcsak megtört, hanem végérvényesen meg is szűnt, mint ahogyan az utód személyében a családnak is magva sza­kadt. Jenő, a legifjabbik Kasselik, nem követte a családi hagyományt, nem lett építész, hanem a katonai pályát választotta. Huszártisztként részt vett Ausztria itáliai hadjáratában, és több ütközet­ben, így a custozzai csatában is kitüntette magát. A fényesnek ígérkező katonai karrier azonban váratlanul kettétörött. A könnyelmű fiatal kapi­tány adósságokba keveredett, és amikor nem tudta rendezni egy harmincezer forintos tartozását, mert apja ezúttal megtagadta a segítséget, le kellett vetnie a csillogó uniformist. Harmincezer forint valóban horribilis összeg volt, ám a sokmilliós Kasselik-vagyonhoz viszo­nyítva annak alig egy morzsája: évi kamatának huszadrészét se tette ki. Az apa azonban meg­elégelte a nyakló nélküli pénzpocsékolást, de azért továbbra is bőkezűen gondoskodott fiának „úri életviteléről". Ám a fiatal Kasselik Jenő számára a frakk meg a cilinder nem pótolta a fényes egyenruhát meg a lószőrforgós csákót. A civil életkeretek között búskomorrá vált. Nem járt társaságba, sem szórakozóhelyre, barátai nem voltak, és nincs rá adat, hogy valaha is lettek volna „nőügyei". Tudomány, művészet, szépirodalom nem érde­kelte. Autón nem járt, telefont nem használt, a kinematográfiát megvetette, a technikai vívmá­nyoktól idegenkedett. A zajló élet elől lefüg­gönyzött szobája komor félhomályába, szakköny­vei közé menekült. Szellemét csak katonai vonat­kozású dolgok foglalkoztatták: könyvtára teli­volt hadászati szakirodalommal, és ennek ő maga is évtizedeken keresztül buzgó művelője volt. Kötetekre menő munkássága során megírta töb­bek között a custozzai csata történetét is, továbbá számos hadtudományi és hadászattörténeti szak­munkát, de soha egyetlen írását sem adta közre. Legérdekesebb és legnagyobb szabású műve, a Waterlooi csata lefolyásának hadászati elemzése pedig csak töredékekben maradt fenn. A még fiatal Kasselik Jenő sokat járt külföldre, többször megfordult Londonban és Párizsban (az angol és a francia nyelvet anyanyelvi tökéletes­séggel beszélte), a téli meg a tavaszi hónapokat rendszeresen a Riviérán töltötte. De amikor itthon volt, nem mutatkozott az emberek előtt, nem fogadott senkit, családja tagjaival is csak a leg­szükségesebb érintkezésre szorítkozott. Komor egyhangúságban őrölte örömtelen napjait a Mária Valéria utcai magánpalota emeletén, ahol elkülönített lakrész biztosította számára a hábo­rítatlanságot. 1844-et írtak, Kasselik Jenő már ötvenedik életéve küszöbére érkezett, amikor az aggastyán családfő elhunyt, s ő egyedüli birtokosává vált a hatalmas vagyonnak. Első dolga volt felszámol­tatni a már úgyis csak papíron létezett tervező­irodát, és jogtanácsosát, dr. Hein Józsefet utasí­totta, hogy könyörtelen szigorral hajtson be min­den kinnlevőséget. Az örökség kezelését is rá­ruházta, ő maga pedig a temetés után lezárta a belvárosi palotát, s kiutazott Párizsba. Ott tele­pedett le, és húsz esztendőn keresztül Magyar­országnak feléje sem nézett. Itthon nagy csalódást, utóbb egyre növekvő felháborodást váltott ki a különc ember viselke­dése. Ekkoriban a városfejlesztési tervek egész halmaza várt megvalósításra. Az építkezések folytatását azonban hátráltatta, hogy a rendezésre kerülő területek legtöbbjében egy vagy több Kas­selik-féle ingatlan terpeszkedett. Különösen a Kerepesi út kiépítésének állta útját a Rökk Szi­lárd utca sarkán álló hatalmas telek-komplexum, amelynek eladására semmiféle kedvező ajánlattal sem lehetett rávenni a jogtanácsosán keresztül tárgyaló nábobot. Végül három városi tanácsnok személyesen kereste föl Párizsban Kasselik Jenőt, de minden kérlelésük, a közérdekkel való érvelé­sük hiába volt. A válasz így hangzott: „Majd ha a város lebontja a Kerepesi úton a Rókus kórházat kápolnástól, és visszaállítja az utca eredeti széles­ségét, úgy, ahogy az apám eltervezte, akkor beszél­hetünk a dologról. De addig nem!" E különös feltétel mögött is rideg üzleti számí­tás rejtőzött: ha a Rókust eltüntetik, az út kiszé­lesedése következtében a Kasselik-ingatlan sarok­telekké válik a főforgalmi útvonalon, és ez jelenté­kenyen megnövelte volna az értékét. Nem ez volt az egyetlen konfliktus a főváros és a rigolyás különc között. Szerte a városban, különösen a hetedik és a nyolcadik kerületben, számos Kasselik-telek állt a rendezés útjában. És a főváros tehetetlen volt, mert Kasselik Jenő megmakacsolta magát: egyetlen ingatlanától sem volt hajlandó megválni. Hasztalan jelentek meg a napisajtó hasábjain is fulmináns cikkek a köz­érdekkel szembehelyezkedő különc ellen, Kasse­lik a maga nótáját fújta: „Tessék előbb elbontani a Rókust!" Húsz esztendei távollét után, amikor hetven­évesen, megrokkanva hazatért, gyűlölet fogadta a kőszívű embert. Átok és szitok szállt utána, az emberek öklüket rázták felé, ha felismerték hin­taját az Andrássy úton. A kocsikázás volt egyedüli passziója, még párizsi évei alatt vált mindennapos szórakozásává. A négy lipicai által vont hintóról nézte csöndes rezigná­cióval a körülötte zajló életet. Az idő haladtával a legnagyobb nyári melegben is prémes bundába burkolózott. Fázott, olykor összerázkódott, ki­fejezéstelen arcáról, vizenyős tekintetéből lát­szott, hogy nemcsak a teste, a lelke is didereg. Senki emberfia iránt nem vonzódott, de a lovait nagyon szerette. Bárhová utazott, a paripáit mindenüvé magával vitte: Pestről Párizsba, Párizsból Pestre gyorsvonaton, külön e célra bérelt kocsiban utaztatta kedvenceit. A boulevard St. Michelen az a „kunfajta, nagy­szemű legény" először akkoriban találkozott az ősszel, amikor Kasselik Jenő végleg odahagyta „az ámulások szent városát". Amint híre járt, hogy hazatelepedett, megint kikezdték az újságok, de ő ezzel nem sokat törődött. Ült a vagyonán, semmi közcélra nem áldozott, ingatlanaihoz csö­könyösen ragaszkodott, de építeni nem volt hajlandó, ellenben kilenc bérházában állandóan „szájgerolta" a lakások béreit. A közélettől távoltartotta magát. Virilista létére egyetlen városi közgyűlésen sem jelent meg, sem­miféle politikai, társadalmi vagy kulturális moz­galomban nem vett részt, gazdasági tevékenységet nem folytatott. Vagyona gyarapodott magától, az évről évre növekvő kamatokkal, amelyeknek egy csekély hányada elegendő volt minden élet­szükségletére. A többit külföldi értékpapírokba fektetve, bécsi bankokban őriztette. Nagy vagyo­nával könnyen szerezhetett volna udvari tanácsosi címet, vagy akár báróságot is, de ő megvetette a címeket és rangokat. Egész legendakör övezte titokzatos életét, valójában azonban csak ketten ismerték azt: az az emberpár, aki közel négy évtizeden át kiszolgálta és gondozta. Francia inast és angol szakácsnőt tartott; az előbbit később megtette titkárának, a másikat házvezetőnővé léptette elő, és összeháza­sította őket. Nászajándékul egyik bérházát íratta rájuk; ez volt az egyetlen ajándék, amit életében valakinek is adott. A jótékonykodást egyébként soha nem gyakorolta, mindenfajta segélykérés elől ridegen elzárkózott, koldusalamizsnát nem osztott soha. Az idő múlásával jelentkeztek az öregkor nyavalyái. Csúz és köszvény kínozta, látása meg­gyöngült. 1909-ben szélütés érte, de azért decem­berben még elutazott Nizzába. Majd Cannes-ban gyógy­kezeltette magát híres professzorokkal, de nem sok eredménnyel. És ekkor, halálát közeledni érezvén, ez a különc ember, aki makacskodásával képes volt évtizedek­re meggátolni a város fejlődését, egyszeriben megenyhült. Betegágyából intézkedett, hogy a Váci utcában, a Gizella téren és a Váci úton levő telkein építsenek bérházakat, az eddig éveken át heveztetett tervek alapján. S már javában folyt a Gizella téri építkezés, amikor Hein József jog­tanácsos Cannes-ból táviratot kapott. Kasselik Jenő 1910. március 9-én szívszélhűdés következ­tében meghalt. Holttestét Budapestre hozták, és díszes teme­tést rendeztek számára. Koporsójánál megjelent egykori csapattestének, a 10. huszárezrednek a küldöttsége és számos fővárosi előkelőség, de a családot, amelyet életében megtagadott, csak a jogtanácsos képviselte. A tömeg, amely a fényes szertartás után a Kerepesi temető kriptájáig kísér­te a gyászkocsit, csak kíváncsiskodókból állt; lé­lekben senki nem gyászolta meg a kőszívű embert. Végrendelete azonban ismét általános meg­lepetést keltett. Kiderült, hogy egyeneságú örököse nem lévén a tizenhárom milliót kitevő pénz- és ingatlanvagyonát az államra hagyta, azzal a kikötéssel, hogy évi kamatait „ínséges középosztálybeliek között" osszák szét. így akarta jóvátenni halálában azt, amit életében a magyar társadalom ellen vétett. Kozma Béla

Next