Budapest, 1979. (17. évfolyam)
5. szám május - Pioker Ignác: Otthonaim
Ekkor már szakmát tanultam. Lakatosinas lettem a Hinterer gépgyárban. 160-an dolgoztunk a régi papírgyár helyén, lakatosok, drótosok (vagyis elektromos tekercselők) és esztergályosok. A segédek sokszor nyírfaseprűvel vertek meg bennünket, mert késve mentünk viszsza az ebédidőről. Ugyanis fociztunk. Mezítláb rúgtuk a rongylabdát. Egyszer ráugrottak a lábfejemre, a seb kellemetlen volt, gyorsan be akartam gyógyítani, ezért egy kis rozsdaport szórtam rá. Begyógyult. A játékosságom, ezzel együtt a jókedvem megmaradt. Ministrálás közben megittam a misebort, fölmásztam a 70 méter magas gyárkéményre, mert azt hittem, aranyból van a villámhárító csúcsa. Már kimásztam egészen a kémény szélére, ketten fogták bent a lábamat, a Bega partján összesereglettek az emberek, integettek, kiabáltak, de sehogy se tudtam levágni. Igaz, nem is volt aranyból. A merészségemnek aztán később nem egyszer hasznát vettem. A csínyekért persze pofonok jártak. A volt alezredes, Noszeck, akit a tanoncok felügyelőjeként alkalmazott a gyár, időnként mind a harminckettőnket sorba állított, és végigpofozott, mondván: megérdemlitek, mert vagy már csináltatok valami gazemberséget, vagy ezután fogtok csinálni. Ismert bennünket. A legnagyobb stiklink az volt, amikor egy hétig a Kiserdő mellé jártunk futballozni munka helyett. Hazulról reggel eljöttünk, este hazamentünk, de a napot játékkal töltöttük, közben megsütöttük a szegedi vasútvonalra felvigyázó bakter kacsáját. Nagy botrány lett, melyben nem a nyárson forgatott kacsa játszotta a főszerepet. Gyerekek voltunk még, tele játékos kedvvel, mozgásigénynyel. De a rendszeretet, amely családunkat jellemezte, bennem maradt. A fuvaros Balog bácsi lovának a farkából ollóval vágtam le egy darabot, ecsetet készítettem belőle, amivel a gépemet tisztogattam. A gépre mindig nagyon vigyáztam. A nagy munkaversenyek idején is használtam az ecsetet, mert ráfújással veszélyes letisztítani a gépet az új darab befogása előtt, pedig legtöbben így csinálják. A lefújt forgács könnyen a vezetékbe kerülhet, kopást, rongálást, berágódást okozhat, és a tüdőbe is visszaszívja az ember. Szóval, az ecset már Temesváron megvolt. Ifjúságom másik nagy élménye a sport. Mindmáig neki köszönhetem mozgékonyságomat, talán a szellemit is, mert hogy a sportolás a jellemet is formálja, az biztos. A bennem levő merészség, vállalkozó kedv támogatta a verseny iránti vonzalmat. Először a dohánygyár futballkapusa voltam, majd atletizáltam. 1925-ben Kolozsvárt megnyertem a román ifjúsági bajnokságot 1500 méteres síkfutásban, majd 800-tól 3000 méterig hosszú időn át minden bajnokságot, csúcsot én nyertem, tartottam Romániában. Felfigyeltek rám. Áthívtak Petrozsényba, ott dolgoztam és sportoltam, mellesleg jól megfizették a munkámat, havi 4 ezer lejt kaptam. Azután átcsábítottak Resicabányára. Itt ismertem meg először, mi az a munkásszolidaritás. A hídgyárban dolgoztam, vaslemezeket szegecseltem össze harmadmagammal. Keserves meló volt, és nekem igen nehezen ment. Én, aki a futópályán mindig az élen voltam, itt lemaradtam. Bántott a dolog, ráadásul akkord munka volt, teljesítményben fizettek, és az én szegecseim többnyire lötyögtek. Kínlódtam, izzadtam, aztán egyszer az öreg Fekete bácsi megállított: „Pioker, maga miért az urak sportegyesületében versenyez, miért nem a munkásokéban? És mért nem lép be a szakszervezetbe." Megértettem, hogy itt olyan dolgokról van szó, amikre fiatal fejjel nem gondoltam, hogy a munkában, de a stadionban sincs egyedül az ember, valakit képvisel, nemcsak önmagáért dolgozik, fut, hanem valamiért, valakikért is. Az UDR-ből, az urak klubjából, átmentem az RMT-be, a munkás sportegyesületbe, és szervezett munkás lettem. Érdekes, ettől kezdve a szegecseim úgy álltak, mint a Sion hegye. Azt is megtanultam, hogy egy munkafolyamat sikeres elvégzéséhez minden mozzanatnak összehangoltnak kell lennie. Lehet rosszul adni a lemezt a szegecs alá, lehet nem megfelelő hőfokon, ki lehet tolni a másikkal, és lehet támogatni. A munka eredménye egyenesen arányos a dolgozók összehangoltságával, egymás támogatásával. Úgy éreztem, hogy megtaláltam helyemet, otthonomat. Ám, közbeszólt a katonaság, és életem újabb nehéz korszaka kezdődött. Sorozáskor nem tudtam románul jelentkezni. A sorozótiszt odavágta: „Na, majd Édesanyám Édesapám