Budapest, 1980. (18. évfolyam)
11. szám november - Vőlegény, Menyasszony, Sógor, Mosoly, Gyermek
Irány a „bűnös" intézmény! Ha a közművelődésről beszélünk, miért nincs? Ha van, miért annyi — megfizethetetlen az ára? Brenner Mária nevelési-módszertani előadó szívesen fogad. Azt mondja, megszokta, zúdulhatnak rá a kérdések. — Egyik napilapunk interjújában önök a szombati teadélutánokat a Művelődési Ház szégyenének nevezték. Miért? — A mi részünkről valóban szégyen a teadélután. Úgy érezzük, semmit nem adunk az embereknek, csupán a helyet, a kulturált körülményeket. Fáj, hogy a találkozásokat nem tudjuk tartalommal megtölteni. Egy-egy alkalommal átlag százan — az érdeklődés csökkenő tendenciát mutat — „szórakoznak" a szalonzenekar muzsikája mellett. Több korosztály, húszévestől hetvenévesig. Őszintén szólva, nem engedhetjük meg, hogy ilyen nagy intézmény — mint a mienk —, szombat esténként üresen álljon. Mivel nem tudunk mást adni, marad a teadélután. — Ha mód nyílna rá, ezt a „régi" formát mivel cserélnék föl? — Kamaraszínházi előadással, pódiumszínházzal. Csakhogy ez sem lehetne rendszeres, mert anyagilag nem győzné a Ház. — Miért? — A rossz életű 02/8-as keret megköti a kezünket, ugyanis a bevételből nem szabad a föllépő díjakat, a művészek gázsiját fedezni. Az emeleti nagyteremben kétszáz néző férne el, de kísérletezésre nincs lehetőségünk. — A bürokratizmus nyomja az intézményt? — Igen. A 02/8-as rovat „maradisága" teljes egészében hátráltatja munkánkat. Sőt, arra kényszerít bennünket, hogy a meglévő tevékenységünkből is leépítsünk. — Kinek jó ez? — Tartok tőle, hogy a Pénzügyminisztériumnak. — ? — Problémánkat ismeri a kerületi tanács, a Fővárosi Tanács és a Művelődésügyi Minisztérium is. Javaslatainkkal egyetértenek, de mégsem tehetünk semmit. — Honnan várható a döntés? — A Pénzügyminisztériumtól. Egy másik újságnak a Művelődési Központ igazgatója elmondta: az ő 02/8-as keretük 1980-ban: négyszázezer forint. Ami kevés és kötött. Csupán ebből lehet a közművelődést finanszírozni — és arra sincs mód, hogy a máshol megtakarított összeget itt használják fel. — A közeli házak lakói azt mondják, hogy valamiképp önöknek kell közeledni hozzájuk. — Nem merném azt mondani, hogy nincsen igazuk. Aki be akar jönni a Házba, mindenkit szívesen fogadunk. Viszont, ha mindnyájan be akarnak jönni, nem tudnánk hova tenni őket. Avval együtt, hogy — a hasznos négyzetmétert tekintve — a főváros legnagyobb kultúrcentruma vagyunk, némelykor szégyenkeznünk kell. — Tehát van, amikor kicsi ez a tárgy Ház? — Igen. Még akkor is ezt kell mondanom, ha a ritka üresjáratokról nem feledkezem meg. Ez év első felében a Házon belül és kívül (üzemekben, iskolákban, intézményekben) naponta átlag 273 embernek biztosítottunk programot. — A mozi ügyében sok a pletyka, legendás összegekről beszélnek, amit önök — „művelődésházi filmválasztással" — akarva-akaratlanul leapasztottak. S a végén: a filmszínházat becsukták. — Rosszul működik a „nézők" emlékezete. A FÖMO volt az irányítója a földszinti nagytermünkben működő premier filmszínháznak. A bevétel tíz százaléka maradt csak a Művelődési Házé, s ebből kellett a kisegítő személyzetet, a terem karbantartását, tisztítását fedezni. Volt úgy, hogy a hatszáz személyes színházteremben öt-hat ember lézengett. 1973-ban, amikor idekerültem, a maximális nézőszám alig volt harminc körül. Ehhez a silány műsor is „hozzásegített". Az épület összevissza van toldozva-foltozva, s 1973-ban az egyik közfal rádőlt a takarítónőre. Azóta a terem zárva van. Hét éve életveszélyes. — Átépítés idején itt játszana a József Attila Színház? — Szó van róla, csakhogy előbb a mi színháztermünket kell rendbe hozni. — Az Öregek Napközi Otthonának tudnátunk valamiben segíteni? — Biztosan, bármiben. Azaz, csak TIT-előadásokat biztosíthatunk. Egyéb szórakoztatásokat, anyagi okok miatt, nem láthatjuk el. Szomorúvá tett a beszélgetés, nem vagyok a toldások híve. Nem szeretem — nem tartom mindig helyénvalónak — az „önerőből" végzett munkát. Nehezen tudom Brenner Máriát a Művelődési Ház tetején, épp cseréprakás, javítgatás közben elképzelni. Pedig állítólag erre is volt példa. * Körutam a vége felé közeledik, merre induljak? Hallgassam meg a Művelődési Ház épületében levő Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár — 19. számú fiók — helyettes vezetőjének fölvilágosítását? Buza Sándorné sorolná az adatokat: jelen pillanatban 1084 felnőtt és 432 gyermekolvasójuk van. A könyvállomány 35 ezer fölötti; január hónapban a 901 beiratkozott olvasó 5224 kötetet kölcsönzött; júniusban az 1477 olvasó — mit tesz a nyár! — „csak" 4071 könyvet vitt haza olvasásra. Ha sikerülhetne olyan messzelátó készítése, amely a közeli napok történéseit, embereit, találkozásait, mind egybehozná, furcsa látvány kerekedne ki. De csodaszerszám nélkül is világosan látón: valaki becsönget Cziglerékhez a házbérrel, a Kék Sün egyik „pincér-mindenese", Pisti, fölteszi a tűzre a lábost, Fekete Mária, a MINERALIMPEX telexkezelője, most fejezte be a munkát, kilép az utcára. Dr. Pátkai Imre, a Madártani Intézet volt igazgatója azon töpreng, hogy miként óvhatná meg lakásának kitömött madarait a tatarozás viszontagságaitól. Kozák Alajos talán egyik fiának betoppanását várja; egy erős „angyalföldi gyerek", még nem tudja, hol fog kikötni, elindul a piacról - ott már záróra van. Brenner Mária, újabb lexikonok fölkutatására, valamelyik antikváriumba indul, s két nyugdíjas, Brikszai Lászlóné és Szepesi Jánosné az öregek Napközi Otthonában elmossa az edényeket, kitakarít, holnap is nap lesz, fogadni kell az új csodára várókat. Húszperces várakozás után a busz begördül. Mindenütt zsúfoltság, két német nem fér föl a csomagjaival. Lassan este lesz. Szakolczay Lajos Mm Ml. Csendes vasárnap a Kék Sünben