Budapest, 1981. (19. évfolyam)
7. szám július - Jávor Ottó: A táska - Zalán Tibor: Édeskés tavaszillat
JÁVOR OTTÓ A táska A táskám! A hang erőtlen, rekedt, csikorog a rémülettől. Az öregasszony a végső összetöpörödés határán. A táska! Jaj, nem látta a táskám? A vasutas körülnéz. Üres a peron. Messze, a büfépavilonra két férfi támaszkodik, sört isznak. A vállakra nehezedik az ég, ősz van. Talán a váróteremben, mondja a vasutas. „Az első vágány mellett tessék vigyázni, az első vágányon szerelvény halad át!" Barna füle volt, nagy táska, én nem is tudom, amikor megváltottam a jegyet, még megvolt. Talán a váróteremben. Meg kell nézni a váróteremben. A vasutas oldalt fordul, nehézkesen vele fordul az ólmos mennybolt, száraz a torka, amazok meg sört isznak. Nagy táska volt, nem tűnhetett el! Az öregasszony hangja egyre rémültebb.A táskát! 1944 szeptember 12-én másodszor érte légitámadás a várost. A táskát! Kiáltotta a Mama, és megragadta a barna fület. Az első légitámadáskor kigyulladt a ház, de sikerült eloltani. Ettől kezdve mindig készenlétben voltak, ha futni kell. A táska is. Vijjogott a sziréna, a Halesz felé, kiáltott a Mama. Mert szerencsére a város szélén laktak-Hogy tudtál itt házat venni, itt az Isten háta mögött! Hogyan? Kölcsönből. Te nagy ég! Sopánkodott a Mama, és megvető arccal rakta ki a ládából a befőttesüvegeket. Hát hát ez ? Ha boldogult édesanyám látná! A Papa ingujjban, nadrágtartóban állt a verandán, nevetett, kidüllesztette pocakját: az újdonsült háziúr. Biszoony, széép kis hááz eeez, énekelte a vak koldus. Minden hónap elején álltott be, leült a veranda lépcsőjére, a nap felé fordította arcát: iitt vagyok! A törlesztésért jött. A Papa tőle vett föl kölcsönt a házra. Kört írt le a fehér bot, mintha látna a koldus. Biszoony, szééép kis hááz eeez! A rémület még jobban megnyújtotta a Mama sudár alakját. Futott a Halesz felé, ő elöl, a tömeg utána. Milyen szerencse, hogy a város szélén laknak. A Mama egy nyárfa tövében feküdt, mellette a táska, benne öt anyakönyvi kivonat, a liszt-, a kenyér-, hús- és a cukorjegyek, az esküvői fénykép, a Papa még az első világháborús katonaruhában, egy családi kép a három fiúval, tizenkét ezüstkanál, egy meleg ruha, egy lakkcipő, két pulóver, egy sósborszeszes üveg. Elhallgattak a szirénák. Irtózatos lett a csönd. Kaszák indultak lefelé, suhogtak a bombák.) Az öregasszony egy targoncát kerül meg. „Az első vágány mellett tessék vigyázni..." Hol hagyhattam ? Nem láttak egy táskát ? Barna füle volt. Két szakállas fiú a peron betonján, hátukat a falnak vetik, nadrágjuk széle rojtos. Az egyik fölemeli tekintetét, szép kék szeme van, kiköpi a tökmagot, és megrázza fejét.Szegénykém, csak így emlegette a Mama a legidősebb fiát. Milyen nehezen szültem, és milyen hamar elment, szegénykém. Csak úgy tüzelt a szeme a láztól. A Papa hozta a vizes borogatást. Édesapám, ne hagyjon meghalni! Úgy kapaszkodott belénk, ahogy fölállt az ágyban, Mama!) Egy cigányasszony lép ki a testi ajtaján. Nem látott egy táskát? Táskát? Milyen táskát? A cigányasszony hangján érződik, hogy gyanúsításnak veszi a kérdést, mindjárt fölcsattan. Nagy, barna füle volt, mondja csüggedten az öregasszony.Ez tűnt föl elsőnek a kirakatban. „Stern László szíjgyártó: Nyergek, Lószerszámok, Táskák." Elnyűhetetlen, meg tetszik látni, elnyűhetetlen. Stern úron tiszta, zöld kötény, kopasz fejével belemerül a táskába, rángatja, paskolja, jelzi, elnyűhetetlen. Kint süt a nap, 1942 nyara, bent a bőr barna, nehéz szaga.) Az öregasszony tanácstalanul végignéz a peronon. Csak nem lopták el? (A járda tele néppel, mint körmenetkor. Az úttesten emberek vonultak a csendőrök között zsákokkal, kofferokkal. Sokan télikabátban, pedig élesen sütött a júliusi nap. Egy ötéves kislány elengedte mamája kezét, és nevetve integetett a bámészkodóknak. Fehér harisnya volt cingár, táncoló lábán, kezében hajasbaba. Stern úr, kiáltotta a Mama, és hangjában valami különös lehetett, mert Stern úr hálás, ugyanakkor megnyugtató mosollyal biccentett ki a sorból: tetszik látni, nagyságos asszony, egyelőre semmi baj.) Az öregasszony elindul, újra megáll. Mozdulatai lelassultak.Majd én viszem a táskát, mondta a Mama, és elindult a lánctalpaktól szaggatott úton a hóban, mögötte az üszkös kerítés. ZALÁN TIBOR Édeskés tavaszillat Csontos öklei élesen koppantak az asztalon. Éva kiszedte a sütőből a csirkét, szótlanul az asztalra tette. Hallgattak. A csontok meg-megreccsentek, ahogy Simon letépte a pirosra sült testről a szárnyakat, majd a combokat is. A csirke gusztustalanul hevert a hátán a krumpli tetején, végtagjai helyén a négy vöröslő kráterrel. — A belét kiszedted ? — heherészett a férfi. Éva kedvetlenül megvonta a vállát. Vicces ember... — Kicsikét megnyitom az ablakot — nyúlt fel—, de csak résnyire. Édeskés tavaszillat szivárgott be a résen, a nő nyakán megborzongtak a szőke pihék. — Nem kérdezed, mi volt bent ? — kérdezte Simon, anélkül, hogy felnézett volna a feleségére. — Nem kérdezem. Mindig ugyanaz. „A főnök pipa rám, a főnök megdicsért, a főnök letüntetett, a főnök el akar bocsátani..." Ebből nekem elegem van. Nem lehetne másról ? Hogy velünk is történne már valami ... Simon eltolta a tányért maga elől. — Máskor ne égesd meg a húst! Azért vagy itthon egész nap, hogy ne szenet kelljen zabálnom. — Máskor nem égetem meg a húst, s nem kell szenet zabálnod. Elvette a másik elől a tányért, megfordult, s amikor az nem láthatta, kiöltötte a nyelvét. Dögölj meg, hülye paraszt! Visszaült az ablak alá. Édeskés tavaszillat... Simon fészkelődött. Érlelődött benne az elhatározás, innen ő hamarosan elszökik a kocsmába, beül a cimborák közé. A pincérlány fehér mellei derengtek fel a szeme előtt, ahogyan sokat sejtetően hullámzanak a fekete blúz merész kivágásában. — Mondtál valamit ? Éva nevetni kezdett. Halkan kacarászott, szórakozottan, arcán valami ismeretlen árnyalattal. Mintha őt magát is meglepné ez a nevetés. — Na, mi ütött beléd ? — morrant rá Simon, s elvörösödött. Pedig Éva nem sejthette a pincérlány körül forgolódó gondolatait. Nevetett, egyre hangosabban, szemét közben sem vette le a férfiról. Simon furcsának érezte a nevetést, valahogy nem tetszett most neki a felesége. — Mi olyan mulatságos, megmondanád végre? —• Nem tudom... nekem... érthe... hehe... hehem — rázkódott Éva. Furcsán, komikusan beszélt, ezen már Simon is elmosolyodott. Vajon mi ütött ebbe a nőbe ? Biztosan elfáradt, kimerült, kielégületlen. Szóval, lőttek a kocsmának. Meg a sok idegesség. Meg a tavasz, ez az édeskés tavaszillat ... Hirtelen rádöbbent, hogy vigyorog. Még mindig vigyorog. De mi a fenét vigyorog ő, gondolta. Évára nézett, aki felemelte közben a mutatóujját s az ő mellének szegezte. Már teli torokból harsogott. Ezen el kellett nevetnie magát. — Éva, Ehehe... vahahaha. . mhihihahuuuhaa... Nevettek, mutogattak egymásra. Nevet- 22