Budapest, 1982. (20. évfolyam)
11. szám november - Dr. Buza Péter: A rabló pandúr
rászda helyén volt) indul el, a fáklyák a résztvevőknek ingyen szolgáltatnak ki. Miután Thaisz a polgárság túlnyomó részének rokonszenvével bír, a fáklyásmenet impozánssá ígérkezik fejlődni.'''' A főkapitány ettől kezdve immár teljes biztonságban érzi magát, s maradék gátlásait is levetkőzi. Akkor, 1868-ban született meg az a korszak, amit még maguk a rendőrségi források is „a rossz emlékű Thaisz éraként" emlegettek. Reich Fanny volt valójában a spiritus rector. Egyetlen kérését sem tudta megtagadni az öregedő nőbolond. És mivel a hölgy tartott attól, hogy előbbutóbb kitelik a becsülete, mindenáron megpróbált magának önálló egzisztenciát teremteni. Ahogy tudott, Sápot húzott a kétes hírű mulatók tulajdonosaitól meg a leánykereskedőktől. Rendőrségi hivatalt is lehetett nála vásárolni, meghatározott taksa szerint. A korrupció királynője volt — és lehetett — a szerelmes főkapitány mellett. Maga Thaisz pedig élte világát. Nem lehetett ünnepet, farsangot, bált nélküle elképzelni. A hatalmas, széles vállú, piros arcú tekintélyes külsejű figura a pesti „édes élet" fejedelme volt. Hosszan cikkeztek például a lapok az 1871-es év farsang végi álarcosbáljáról, amelyen az utcai felvonulást éjfélkor maga a főkapitány nyitotta meg, meggyszínbársony díszmagyarban, forgós kalappal a fején, karján a főváros leghíresebb nyilvánosházának tulajdonosnőjével, régi ismerősünkkel, Luft Rézivel. Élő cáfolatául a vádnak, hogy nem ismeri a hűséget. Aminek később e jeles hölgy elhunytakor ismét tanújelét adta, újabb botrányt okozva a malomkeréknyi koszorúval, amit maga cipelt ki a temetőbe. A rend csontvázas Törzsvendége volt Thaisz a kétes hírű mulatóknak. A homályos egzisztenciák virágzó tanyái viszont a főkapitányné asszonynak fizettek nyugalmukért. A városi konstáblerek, a teveszőrforgós keménykalapot viselő tisztek, a fogalmazók és felügyelők ura elégedetten mondogathatta: ,,... sehol a világon nem lehet olyan úriasan mulatni, mint Pesten." A Neue Welt — a Vígszínház helyén állott, meztelen álarcosbáljairól hírhedt mulató — „rendjére" Thaisz „személyesen ügyelt", hangoztatva, hogy ha Párizsnak nem árt a száz, Bécsnek se a tíz újvilág-féle intézet, miért kellene éppen Pesten ezt az egyet bezáratni? Mindennapos vendég volt a hírhedt Király utcai Berger-pincében, meg az Anker-Saalban, ahol vidéki kupeceket fosztottak ki a spillerek, no és a hazárdjáték fellegváraiban: a Zrínyiben, a Két Pisztolyban, a Vörös Ökörben, a Griffben, ahol esténként a hamiskártyások rendőrbiztosokkal osztoztak a hasznon. Ennél sötétebb bűnök is előfordultak a züllött tivornyahelyeken: mikor egyiket-másikat évtizedekkel később lebontották, elásott csontvázakat találtak a pincékben. Ami pedig a rendőrség módszereit illeti, dilettantizmus és erőszakoskodás volt a legjellemzőbb vonása. A besúgók — a harácsok — és a rendőrtisztviselők jelentős része is a bűnözők közül került ki. Csoda-e, ha nem értették a dolgukat, s ha legfőbb céljuk egész kétes pályafutásuk alatt a harácsolás volt? A kihágások elkövetőit a rendőrorvos megállapította penzum szerint egyszerűen megbotozták. Az igazságadag öttől huszonöt mogyorófapálcáig terjedt. A nők valamivel kevesebbet kaptak. A bűnügyek nyomozása rendszerint abból állt, hogy a polgári biztosok összefogdosták az ismert rovott múltúakat, bezárták őket, aztán nyolc-tíz napos vallatás után szélnek eresztették valamennyit, kivéve azt, aki esetleg valamit beismert. Keményen léptek fel viszont a munkásság szervezkedéseivel szemben. Nem valami közönséges szótekerő mondta ki először a „cucilista" nevet, hanem éppen Thaisz, aki még a szocialista mozgalommal kapcsolatos rendőri jelentéseket tartalmazó dosszién is így örökítette meg a lenéző humornak szánt leleményt: „Cucilista-ügyek." A szervezkedő magyar munkásság egyik agitátorát, az osztrák szocialistát, Raspét, Pesten fogatta el 1869-ben. 1871 júniusában pedig Scheu, Peschau és Essl munkás vezéreket tartóztatta le. Frankel Leó több ízben is foglya volt a Hatvani (ma Kossuth) utcai főkapitányság pincéjének. A „mama" meg a mamája Tüntetéseken nem voltak sem kíméletesek, sem tapintatosak. Maga a főkapitány is ilyenkor aratta leglátványosabb sikereit. A korszak reakciós irodalmi vezéralakja, Rákosi Jenő ezt a képet felidézve ünnepli a főkapitányt, aki „bátorságának nem egyszer adta jelét, akkor is, amikor a hetvenes évek elején erősen mozgolódó Internationale elszánt embereivel szállt szembe egy-két rendőre kíséretével egész tanyákat robbantva szét." Így ír róla: ,,Thaisz Elek, ahogyan én ismerem, egy tipikus magyar rendőrzseni volt. Szerette a dolgokat érdemben elintézni. Kemény, rövid szavú, gyors kezű, határozott. Jó is volt, de szigorú is. Külsőleg acélos, termetes alak volt, de könnyedén, szinte graciózusan ülte meg a lovát, mikor az utca hullámzott, s neki kellett a torlódó hullámokat lecsendesíteni." Ez összesen kétszer nem sikerült neki. És a második kudarcba bele is bukott. Az ugyanis, hogy felderítetlen bűntények egész sora hirdette a rendőrség tehetetlenségét, mit sem számított. Nem számított, hogy kis híján elszalasztották Majláth országbíró gyilkosait, hogy Beniczky Lajos honvédezredes orgyilkosai soha nem kerültek elő, hogy a kétszáznegyvenezer koronás postarablás tettesei szabadon élvezhették „munkájuk gyümölcsét", s hogy Pest volt a rablás és tolvajlás mesteriskolája, ahol olyan „egyéniségek" járták ki az inaséveket, mint a hírhedt Mansfeld fivérek, akik a Szuezi-csatorna megnyitó Rendőrtiszt az 1870-es években A zsuppkocsi megérkezik a kapitányság udvarára