Budapest, 1982. (20. évfolyam)
10. szám október - Endrődi Szabó Ernő: Meg lehet-e fejteni egy kerületet?
nyokkal bizonyítható, hogy ez az épület — mutat egy fényképet, amelyen márványtáblás nádfedeles, falusi parasztház látható — Petőfi Sándor anyai rokonságának, a Hrúz családnak tulajdona volt. A költő nagyapja is itt van eltemetve, és a Hrúzok számos leszármazottja él mind a mai napig a környező falvakban. — Rengeteget fáradoztunk, hogy az eredeti Hrúz-házat megmentsük — mondja Pajor Zoltánné, a kerületi HNF alelnöke. — A leszármazottak ugyanis néhány éve elköltöztek Cinkotáról. Az épületet, persze, több illetékes szervnek, intézménynek is fölajánlották megvételre. Mi nagyon szerettük volna, ha ez az „üzlet" létrejön, mert az irodalmi emlékhellyé nyilvánításon túl más célunk is volt: úgy terveztük, hogy itt helyezzük el a helytörténeti gyűjteményt is. Igyekeztünk mindent megtenni, de sajnos, a tervünk nem sikerült, a házat végül lebontották. Mondanék valamit, de lenyelem és inkább azt kérdezem, hogy hol található most a helytörténeti gyűjtemény. — Itt helyeztük el Cinkotán, jobban mondva itt kapott helyet, az általános iskola épületében. — Megnézhetjük? — Sajnos, nem. A tanítási szünet alatt zárva van. Ismét mondanék valamit, de ismét lenyelem. Az egykori Hrúzház helyén álló épületből most egy süldőlány lép ki. Kelletlenül ballag felénk, és közben bizalmatlanul méreget bennünket. Nézzük egymást egy ideig, a lány minket és mi a lányt, azután rosszkedvűen kocsiba ülünk. Az út, a kaptató mentén sírkeresztek, sírkövek, rajtuk szlovák és magyar nevek olvashatók. A falak körül állványerdő, sehol egy teremtett lélek. A zöld lombalagútban búvó templom — amelyben állítólag már a belső helyreállítási munkák folynak — kívül-belül kihalt. Körbejárjuk, szemrevesszük. Az országútra néző elülső felén föl a tetőig le van verve a vakolat. A helyreállítás során igyekeznek láthatóvá tenni az Árpád-kori alapokat. Hatalmas, rovátkolt kváderkövek, szamárhátíves kapuzatok és boltozatok. „A múlt levegője" — gondolom magamban, pedig a kopott kifejezés nem adja vissza a lényeget: a múlt személyes átélésének fenségét, az átélés egyszerre fölemelő és lesújtó voltát. „Jó lenne beszélni valakivel — töprengek tovább —, pappal, építőmunkással, bárkivel, aki részletes fölváágosítást adhatna a munka állásáról." Még egyszer körüljárom a templomdombot, még egyszer bekukucskálok a zárt főkapu ablakocskáján. Bent homályba vesző kusza rendetlenség. Egyszerre eszembe jut: péntek van, dél múlt pár perccel. A munka — természetesen — áll! Olyan az aszfaltút a csillogó napsütésben, mint egy szürke, lapos partok között csordogáló keskeny folyó. Lassan „csurgunk" lefelé a dombról és kifelé Cinkotáról, ki — ahogy szülőföldemen, Békésben mondanák — a határba. Határszemlénk célja: a cinkotai víztározó vagy ahogy a helybeliek mondják, „a Tó" szemrevételezése. Jó oka van ennek. Kísérőim annyit győzködtek, anynyit beszéltek csodálatos fekvéséről, valamint — igazi lokálpatriótákhoz méltón — közcélú hasznosíthatóságáról, hogy elhatároztam: inkább a cinkotai tájházat hagyom ki az útvonalból, mintsem hogy a már-már mitikus fogalomként emlegetett Tó látása látványa maradjon el. Észrevétlenül „elcsurgunk" egy széles bekötőút mellett. „Ez az — mondják útitársaim —, itt kellett volna befordulni." Visszafordulunk: az úttorkolatnál frissen fölállított, hivalkodó „Behajtani tilos" tábla. Látjuk, a bekötőn újdonatúj az útburkolat. Nincs mit tenni, kikászálódunk, és gyalog vágunk neki. Fölkapaszkodunk a gátra. A látvány valóban lenyűgöző: jó két négyzetkilométernyi szabad vízfelület, amelyet a jobb oldali dombhajlatról szinte vízbeszakadó erdő, bal oldalon magas, teraszos part, a negyedik oldalon pedig — velünk átellenben — a patak sástól, nádtól, kákától övezett zsombékos „kiöntése" határos. A gát, amely a Szilas patak vizét tóvá duzzasztja, az áteresz felőli oldalon — itt állunk mi — végig betonlapokkal borítva. Ez azonban csöppet sem zavaró, a szemnek jólesik a látvány, különösen az erdővel övezett partszakasz gyönyörködtető. Azon a részen épül a „tóparti sétány" — ahogy kísérőim mondják —, amelynek elején épp az előbb láthattuk a behajtást tiltó táblát. Forgolódunk, nézelődünk jobbra-balra. Kellemes itt. Rögtön elkomorul azonban az ember, ha „a Tó"-t alaposabban szemügyre veszi. Valami leírhatatlanul mocskos, meghatározhatatlanul szennyes lé csobog a partok között, a környezetvédelemhez nem értő laikus számára is riasztó a látvány. Itt-ott bedobált gumiabroncsok elsüllyedt vagy ágaskodó roncsai-zátonyai és taszító külsejű, nyilvánvalóan mutáns, vegyszerektől hízott kecskebékák óriás példányai. — Ki a „gazdája" ennek a víznek? — kérdezem kísérőimet. Némi tanakodás után kisebbfajta vita kerekedik. Egyik kísérőm állítja, hogy a Vízműveké, a másik holtbiztosan tudni véli, hogy a helyi téeszé. Magam inkább XVI. kerület arra a megállapításra jutok, hogy — senkié. Legalábbis a külleme, a víz szennyezettsége láttán nehéz elhinnem, hogy bárki is gondját viseli a területnek. Bár az is igaz, hogy amikor a Szilas mentén gyalogoltunk a tározó felé, láthattam, hogy a patak és az erdő között elterülő, gyíkoktól és lepkéktől hemzsegő hatalmas réten facsemeték egész sorát ültették. Az is igaz viszont, hogy ennek a „fásításnak" is megvolt a szépséghibája. Amikor közelebb léptünk, észrevettük, hogy mindegyik csemete csontszáraz. Több éve ültették ki őket — mesélték kísérőim —, de a nagy fásítási buzgalomból arra már nem futotta, hogy a több ezer csemetét locsolással, gondozással lombos, fiatal fákká neveljék. Mint egy szürrealista vers címe: íme, a halvaszületett erdő. — Nem csoda, hogy így néz ki — mutat „a Tó"-ra Eöry Dénes. — Két kerületén kívül még Nagytarcsa összes ipari szennyvize is pusztítja a Szilast. A gáton fiatal, kerékpárt toló férfi közeledik. Barna kezeslábas van rajta. Kitámasztja járművét és learaszol a vízhez. Lepkehálóhoz hasonló alkalmatosságot merít alá néhányszor, azután csalódott arccal visszakapaszkodik a gátra. Odamegyünk hozzá, és megszólítjuk: — Nem tudja, kié ez a víz? — Azt még nem tudni. _ ? — A horgászegyesületünk szerette volna megkapni horgászvíznek. De másoknak is fájt rá a foga, akartak ide ifjúsági meg úttörőtábort, pártüdülőt. A tanács meg ki akarta parcellázni. — Ha horgászni akarnak, előbb le kell tisztítani. — Majd letisztítjuk — mondja —, nem lesz abban hiba. Azután betelepítjük hallal, bekerítjük, azzal kész. A házigazda vastag, nagyalakú, fekete bőrkötésű könyvet csúsztat elém, borítólapján nevének kezdőbetűi — LK — fénylenek. Belelapozok, és gyanúm beigazolódik: vendégkönyv. Német, orosz, lengyel, holland és persze zömmel magyar nyelvű bejegyzések, rajzok. Kicsit elkomorodok, mert tudom már, hogy nekem is be kell jegyeznem valamit, és ez valami furcsa, idegen, hivatalos ízt kölcsönöz látogatásomnak. Mindenki tava: a cinkotai strand 3