Budapest, 1983. (21. évfolyam)
4. szám április - Molnár József: Jókai kontra Pulszky
A nagy mesemondó 1869. január elsejétől október 10-ig közölte a Honban A kőszívű ember fiai című regényét, amelynek minden sorával lelket öntött a kiegyezés utáni olvasókba. Emlékezetükbe idézte a dicsőséges 1848—49-i szabadságharc világraszóló eseményeit, példaképül állította s az ifjúság elé a Baradlay-fiúkat. A közös hadsereg felállításával szemben az önálló magyar hadsereg megszületésének mesébe illő csodáiról zengett himnuszt„ Mesemondás! Lehetett is az valaha! Hogy egy kicsiny, elszigetelt országnak rokontalan nemzete valaha saját hadseregével, kilenc oldalról rárohanó támadás ellen védelmezte volna magát, diadallal, dicsőséggel! Hogy ne bírt volna vele »egy« óriás, hogy rá kellett volna ereszteni Európa másik kolosszát is, s még azzal is megbirkózott, még akkor is saját magának kellett lefeküdnie, hogy rágázolhassanak!" A regény olvasóinak tábora meghatottan gondolt vissza a fényes napokra, s Jókaival együtt lelkesedett a legnemebbekért, mert „a hazugság a gyöngék fegyvere", s „ami a jelennek igazán él, az él igazán örökké." A mű egyik jelenete a Gödöllő melletti Királyerdőben zajlott le: „Nem harc, nem ütközet volt itt, hanem párbaj tízezer férfi között: párbaj gyalog és lóháton, golyóval és szuronnyal, karddal és puskaaggyal, kövekkel és puszta kézzel. Egy óriás párharc, hol külön minden fa alatt minden férfi magára harcol ellenfelével; minden fatörzs egy külön vár; minden bokor egy külön sánc, mit véd, vív, elveszt és visszafoglal az egyik hős a másik hős ellenében." S ehhez a párharchoz vagy ,,párbaj"-hoz Jókai a regény írása közben szerzett friss élményt. Jókait, a békés természetű és békéltető művészt párbajra kényszerítették. A még ekkor is divatozó párbajról Jókainak ugyanaz volt a véleménye, mint Berend Ivánnak: „Én a párbajt nem bűnnek, de még többnek, hibának tartom társadalmunkban! A Te deum, melyet a győztes fél zeng azért, hogy neki sikerült több embert halomra lőni, mint a vesztesnek, az ég bemocskolása. De a fegyveres igazságtétel még nagyobb hiba a társadalomban, mert itt elöri az igazmondást. Aki nekünk hibáinkat szemünkbe mondja, az nekünk jótevőnk, s a társadalmi szabályok köteleznek bennünket az ilyen jótevőnket megölni. Itt nincs más választás, mint egymásra mosolyogni, vagy egymásra lőni. Bókot mondani vagy verekedni." Ezt az elvét megtagadva, kénytelen fegyvert fogni és párbajozni az „úriembereknek"— ma szinte hihetetlen — elégtételadási kötelezettsége jegyében. Így esett: 1868. december utolsó napjaiban a Hon című lapjának Apróságok rovatában Csernátony Lajos, Kossuth Lajos hajdani titkára, a Március tizenötödike című lap volt szerkesztője, az emigrációban New York-i és londoni lapok tudósítója, Jókai lapjának éles hangú belső munkatársa támadást intézett Pulszky Ferenc ellen, s az ellenzék véleményét maró gúnnyal és személyeskedő hangon fogalmazta meg. Pulszky a száműzetésből nemrég hazatért s a kiegyezési kormányt támogató országgyűlési képviselő, a Nemzeti Múzeum igazgatója, sértődötten követelt elégtételt a támadásért. Jókai jó barátságban volt Pulszky Ferenccel. De a sértett tőle magától kért elégtételt, arisztokrata párbajsegédes gróf Bethlen Farkas és báró Majthényi László útján. Jókai jegyzőkönyvben rögzített nyilatkozata szerint késznek mutatkozott, hogy „A Honlapjában megjelent cikkekre ellennyilatkozatot közöl, valamint kész arra is, hogy Pulszky Ferenc úrnak bármily más oknál fogva lovagias elégtételt adjon, sőt a Csernátony Lajos úr által írt kérdéses cikkekért is, de ezt csak azon esetben, ha Pulszky Ferenc úr előbb Csernátony Lajos úrral hasonló módon végzett." Mikszáth említi, hogy 1869. január 4-én Jókai kont 44