Budapest, 1984. (22. évfolyam)
5. szám május - Dr. Buza Péter: Lófrálunk a régi Pesten
— táboruk a Néprajzi Múzeumnak otthont adó egykori Curia épületének helyén állt — parancsba adták, hogy csak csoportosan vonulhatnak át ezen a rosszhírű mezőségen. Ezért gondolták sokan hírül véve a mulatóalapítás szenzációját, hogy Tüköry Sándor talán meg is bolondult... Hát komolyan azt hiszi, hogy lesznek majd vendégei, akik éppen itt akarnak mulatni, nem félve attól, hogy kifosztják őket? Tüköry azonban — és bérlője, a bécsi illetőségű Schottenhammer János — nem voltak eszement emberek. Szépen megszervezték a dolgot. A farakások népe megkapta a vacsora ételmaradékait (akkor még ezt nem a vendégeknek tartalékolták másnapi ebédre), a mulató fogatai — „céltaxik" — a mai Nyugati pályaudvar környékén várták a szórakozni indulókat, csinos táncosnők ültek csábos mosollyal a zárt hintók kanapéin, s a kocsis mellett ott zötyögött a néhány fillérért testőrnek elszegődött ferencvárosi csibész, bikacsökkel a kezében. Nem is háborgatta senki a Neue Welt vendégeit, s egyetlen olyan esetet sem jegyzett fel a krónika, amelyről arra következtethetnénk, hogy ne lett volna biztonságos itt a szórakozás. Legalábbis ami a dolgok köztörvényes részét illeti. Mert egyébként akadtak veszélyes pillanatok. Az Újvilág táncosnői ugyanis igen szépek — igen drágák — s igen takarékosak voltak. Már tudniillik, ami a ruházatukat illeti. A leghíresebb attrakció táncosnői — akik horribilis honoráriumért, napi egy forint ötven krajcárért szegődtek el Schottenhammer úr revüjéhez — egy szál álarcban ropták, és ezt úgy értsék, hogy ezenkívül más nem is volt rajtuk. Legfeljebb, amikor lementek az urak közé, akkor húztak fel még egy könyökig érő fekete cérnakesztyűt, a kézcsók miatt. Hogy legyen mit levetni.Felléptek itt, persze, mások is. Artisták, zsonglőrök, akrobaták. A kasszában pedig Pest legszebb asszonya, a legendás hírű, vörös hajú Reich Fanny ült. Igaz, nem sokáig. Szemet vetett rá a város rendőrkapitánya, a nagytermészetű Thaisz Elek. Meg is szöktette, az akadékoskodó férjet börtönbe is csukatta, s a végén feleségül is vette a fantasztikus Fannyt, egy óbudai zsidó házaló egyetlen leányát. De mintha a kassza vörös hajú tündérének távozásával valami fontos is megváltozott volna az Újvilágban s az Újvilág körül. Hamarosan az egész díszes színtársulat távozni kényszerült. Nem a jasszok, nem a tolvajok és útonállók, nem ők, hanem a gazdaság haramiája, a csőd volt a tettes, aki elmarta a mulatóból a kiváló vendégeket. Pedig a tulajdonos és a bérlő mindent megpróbált. A többi között meghonosították a débardeur-bálokat, amelyeknek hölgy résztvevői pontosan olyan kosztümöt viseltek, mint a már említett színpadi táncosnők. Hiába! Minden hiába! Semmi sem mentheti meg a világot — az Újvilágot —, ha az erkölcsök hanyatlani kezdenek. Hát megbukhatna másként egy olyan üzlet, amely tömegigényt elégít ki?! Csak a rendszerben lehet a hiba... Csak a rendszerben. 1870-et írunk, s már sört sem mérnek a Neue Weltben. Sőt, a falakba belevág a derék szlovákok bontócsákánya — ők voltak a régi Pest megrokkant házainak hivatásos funerátorai — tízévi tündöklés után, íme, eljött a megsemmisülés perce. A visszavonhatatlan halál. Ez volt tehát a három korszak közül a középső. S az elsőről is szó volt már: a klasszikus fatelepek koráról. Nagy, szürke, a folyóval párhuzamos kerítés választotta el a Duna mellett nyújtózkodó irdatlan depót a homokos, zsombékos mezőtől. Egy-két bódé is megbújt mögötte, valahol az Újépület felőli szegletben. A Tüköry-gát előterében pedig gőzmalmok sorakoztak. Az elsőt már 1835-ben megépítette itt a Pesti Hengermalom Társaság. Volt aztán errefelé egy híres selyemgyár is, a Valero. Az épület még áll. Pontos címe: Honvéd utca 26—30. Fatérnek hívták találóan ezt a városszéli vidéket. Csakhogy itt a fák nem függőlegesen nőttek, hanem fekve pihentek, s várták, hogy gerenda, deszka, léc legyen belőlük: nagy becsülete volt akkoriban az építőanyagnak, Pest nagyváros készülődött lenni. Különös világ, különös flórával és faunával. A flóráról már esett szó — a mákvirágok becses barlangi tenyészhelyeiről —, essék hát szó a faunáról is. Az útleíró, aki Humboldtként végigkalauzol bennünket a tájon, 1876-ban vetette papírra sorait. Hevesi Lajos a csőszök kunyhóitól indul. Ez már a Fatér öregkora, a düledező kerítésen hatalmas lyukak, bárki besétálhat a birodalomba. Ahol azonnal bele is botlik a furcsa sivatag faunájának első képviselőjébe, a döglött kutyába. A döglött kutya — megtudjuk ezt is a rettenthetetlen utazótól — vadon terem. Igen csekély táplálékkal beéri, és senkit nem támad meg, ha nem ingerlik — ami viszont nagy nehézségekbe ütközne, ha bárki is megpróbálná. Szaporodásának módja egészen felderítve még nincs, de a zoológusok arra gyanakszanak, hogy a halál valami módon szerepet játszik ebben a különös folyamatban. Nem szereti a helyváltozást, lustasága a lajháron is túltesz: évekig elvan egy helyütt. Érdemes párja: a döglött macska. Közös tulajdonságuk, diszkrét természetük: a fatéri kutya nem ugat, a fatéri macska nem nyivákol. Örök hallgatásban telnek napjaik. DR. BUZA PÉTER SAJDIK FERENC rajzai