Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január

Negyven esztendő ürügyén jószerivel még el sem ült a por az ostrom után, még fáztunk és éheztünk, romokon bukdácsoltunk, csak félve merészkedtünk rá a sebtiben vert hídra, amikor a város, reményeivel és vágyaival együtt, életre hívta a saját lapját. 1945. októbert írtunk akkor, s a fővárosi standokon, a kioszkok légnyomásverte kirakataiban megjelent a BUDAPEST első száma. Címoldalán Pohárnok Zoltán színes akvarellje ragadta meg a szomorú pillanatot, a vízbe robbantott Erzsébet-híd szimbolikus látványát, de a felvállalt küldetés előre mutatott: „Történeti, művészeti, társadalmi folyóirat... Kiadja a székesfőváros közönsége." Igen, kiadja, mert élni akar, mert hozzálátott, hogy romjaiból újjáteremtse városát, s hogy végképp a múlt emlékvedőibe zárja a nyirkos pincék dohos rettegését, a folyóparti kivégzések lidércnyomását, a nyilaskeresztes rémuralmat, amelynek majdnem sikerült felkoncoltatnia magát a várost. De a Duna háromnegyed évszázada egyesült két partja túlélte őket, a gyújtogatókat, túlélte a történelem legnagyobb világégését, és szabad életre vágyott. Rendelkezni akart önmaga sorsával. Meg akarta ismerni a múltját, hogy tisztázza jelenét, és képes legyen megtervezni a jövőt. Többek között ehhez kellett a lap is, amelynek programját akár ma is vállalhatjuk. Bár az akkori szerkesztők nem foglalták vezércikkbe terveiket, már az első szám szerzőgárdája és témaválasztása sem hagyott kétséget afelől, mi mellett kötelezték el magukat. A szerzőkkel szemben támasztott igényt olyan nevek fémjelzik, mint Kassák Lajos, Gergely Sándor, Kárpáti Aurél, Sőtér István. És a témák Buda legrégibb ábrázolásának elemzésétől a lakásépítési feladatok felvázolásáig terjednek — több számon át. Méltán állapította meg Mesterházi Lajos szerkesztősége 1966. április 4-én, amikor csaknem tizennyolc évi szünet után újraindította a lapot, hogy Beköszöntője „...inkább: újra beköszöntő. Hiszen — mint írták — a negyedik évfolyam első számaként dátumozzuk a lapot. És nemcsak azért, mert 1945-től 1947-ig már volt ilyen című és jellegű folyóirata a fővárosnak, hanem mert az elődünket semmi okunk szégyellni: szép volt, színvonalas, szerették az olvasók... Az akkori „Budapest" első száma címlapján az Erzsébet-híd roncsainak képét hozta. Mi az új Erzsébethidat választottuk első címlapképünknek. Ha úgy tetszik, annak az egyenlegnek szimbólumaként, ami a két dátum között Budapest életében mutatkozik." Mi most, a felszabadulás 40. évfordulóján, a várost választottuk címlapképünknek. Madártávlatból. Kiszélesített és jól karbantartott hidakkal. Újjáépülő Várnegyeddel. Országházzal. Új lakóteleppel. Talán a réginél is szebben újjáfestett pesti és budai házsorokkal. Teli kirakatokkal. Sok örömmel. És sok gonddal. Bár ez utóbbiak nemigen láthatók a képen, de mi — valamennyien — beleérezzük, beletudjuk a látványba, s nagyon elcsodálkoznánk, ha bárki is azt hinné, hogy ezek, mármint a gondok, szerintünk nincsenek jelen az életünkben, vagy akármilyen kis mértékben is takargatni igyekeznénk azokat. Kétségkívül sokat változott körülöttünk és bennünk a világ negyven év alatt. Hol van már a Dunába roggyantott híd, az éhezés, a félelem, a belénk nevelt vakfegyelem által kikényszerített vastaps s az ellenforradalom utáni konszolidáció forradalmi pátosza? Mi most egy küzdelmes, de eredményes, nagyon is realista magyar valóságban élünk, amelyben egyre inkább nevén nevezik — és nem becézgetik — a gyereket, amelyben egyre többet ér a valódi tudás, a tehetség és a teljesítmény, amelyben egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a szocializmus nemcsak több lehetőség és nagyobb jog, hanem szakértelmet, kockázatvállalást igénylő feladat. És ez, ha nem is más, de mindenképpen új értelmet ad az olyan fogalmaknak, mint a hazafiság, a lokálpatriotizmus, a demokratizmus. Sok mindent újra kell értelmeznünk, mert a világ változik körülöttünk, s ha tetszik, ha nem, mi is vele változunk, és változnak a feladataink. Az elmúlt negyven év alatt Budapest korszerű metropolisz, modern világváros lett, ennek minden előnyével és hátrányával. Ezért, miközben teljes egészében tiszteletben tartjuk az 1945-ös lapalapítók és az 1966-os újraalapítók máig időtálló szerkesztői felfogását, abból elsősorban azt akarjuk továbbvinni, továbbfejleszteni, amivel ma és holnap is képesek leszünk megfelelni az általuk is nagyra becsült értékeknek, az igényességnek, a szakszerűségnek és a várospolitika alakítására is befolyással bíró demokratizmusnak. Éspedig mai szemmel, mai módon, mai stílusban, mindig egy kicsit a holnapi, s ha lehet, a holnaputáni követelményekhez igazodva. Nagyon is egyetértünk elődeink szerkesztői intelmével, most is vigyáznunk kell, mert a dilettáns vakbuzgalom árthat. A pesti utca embere is jól érzi ezt, és szakszerűen akar hozzászólni a fővárosi ügyekhez. Akkor pedig ismernie kell a főváros gondjait, problémáit, a megoldás lehetőségeit, a terveket. A még távoli, csak vázlatos terveket is. „Nemcsak joga ez a pesti embernek, hanem kötelessége." Ebből pedig világosan következik a mi kötelességünk: reálisan tájékoztatni, idejében fórumot adni az alkotó gondolatnak, legyen az támogató vagy bíráló, ismertetni az elképzeléseket, a döntések okait és motívumait, hogy partnereket szerezzünk a jó tervek megvalósításához. Erre törekedtünk már most az új évfolyam első számában, a főváros felszabadulásának 40. évfordulóját köszöntő összevont kiadásban, és még inkább erre fogunk törekedni a jövőben. Budapest a mi otthonunk és munkahelyünk, mindennapi kis bosszúságaink színtere, gyötrelmünk és gyönyörűségünk. Bár nem fukarkodunk türelmetlen igényeink hangoztatásával, a többé-kevésbé jogos kritikával, mégis órákig elhallgatnánk, ha külhoniak dicsérik városunkat, szívesen olvassuk elismerő soraikat. Budapest a miénk, de nem csupán a budapestieké. Ez a város az országé, melynek sorsa — az arányosnál sokkal nagyobb mértékben — itt fordult a történelem során és fordul a jövőben is. Nem mindegy hát, hogyan szolgáljuk városunkat. Ezért a fővárosi közélet fórumává és tiszta lelkiismeretévé szeretnénk tenni lapunkat, hasznosan és színvonalasan, helyi és országos érdekből egyaránt. Ehhez kérjük továbbra is az Önök szíves pártfogását. Őszinte tisztelettel. . . !