Budapest, 1986. (24. évfolyam)
6. szám június - PESTI TÜKÖR
4 „Nem vagyok a csúcson" — Ön az első találkozónkra nem jött el, a másodiknál fél órát késett. Ilyen típus? Vagy nem szívesen ad interjút? — Vegyük sorra a kérdéseit. Nem vagyok megbízhatatlan, e két eset szerencsétlen véletlenek összejátszásának eredménye. Hogy szeretek-e nyilatkozni? Nem nagyon. Egyrészt, mert rájöttem, hogy csak általánosságokat tudok mondani, másrészt, mert úgy vettem észre, hogy önök, újságírók valahogy másként adják vissza a szavaimat. Azt írják, hogy divatba jöttem, hogy fent vagyok a csúcson,és a cikkekből úgy tűnik, mintha mindezt én mondtam volna. Holott ez nem így van. Lehet, hogy mostanában egyszer-kétszer jobban játszom, hogy kijön a lépés, de nem érkeztem el a csúcsig, sem máshová. Nap mint nap megbukom, hol a színpadon, hol a sportpályán. Mondjak példát? Két éve játszom Mercutiót a Rómeó és Júliában, de a Mab-monológot ma sem tudom úgy elmondani, ahogy szeretném. A múlt évadban mutattuk be A királyasszony lovagját, s a kritika megdicsért Don Cesar de Bazan szerepén. De most is remegő gyomorral megyek be a színpadra... — Ilyen szigorú önmagával szemben? — Ilyennek kell lennem. A követelmények, sajnos, elég alacsonyak, nem késztetik magas teljesítményre az embert. És kevés az olyan kiváló egyéniség, aki ösztönözni tudna. Egyik kezemen meg tudnám számolni, ki az a négy-öt ember, akire példaképként tudok felnézni. Ilyen volt például Őze Lajos. Fényképét most is itt őrzöm az öltözőasztalomon. — Ön az utóbbi időben nagyon jelentős feladatokat kapott. Ádámot, Mercutiót, Don Cesar de Bazant, a Tüzet viszek főszerepét, a Tartuffe-öt, az István, a király címszerepét. Gondolom, mindez örömmel, megelégedéssel tölti el? — Nagyon szeretem ezeket a szerepeimet, de az örömöm nem felhőtlen. Túl sok a teher rajtam. De mit tegyek? Próbáljak beleavatkozni a pályám alakulásába? Néhány nagy színész példája azt mutatja, nem lenne túl szerencsés. — Az előbb felsoroltam a szerepeit, de nem szóltam a díjakról. A tavalyi esztendő valóságos ,,díjesőt" hozott: április 4-én Jászai Mari-díjat kapott, az Országos Színházi Találkozón elnyerte a legjobb férfialakítás díját Moliére Tartuffe című drámájának főszerepéért, s színészi díjjal jutalmazták a spanyolországi színházi fesztiválon a Tüzet viszek című drámában nyújtott alakításáért. — Örülök a díjaknak, hiszen jólesik, ha elismerik az ember munkáját. De attól, hogy Jászai-díjas vagyok, még nem tudom jobban elmondani a Mabi-monológot. Annak is nagyon örültem, hogy részt vehettem a sitgesi fesztiválon, csupán azt sajnáltam, hogy rendkívül rövid idő állt rendelkezésünkre. Odautaztunk, próbáltunk, játszottunk és hazajöttünk. Pedig nagyon szerettem volna megnézni a Spanyolországban fellépő együtteseket, a venezuelai, a kubai vagy a lengyel társulatot. — Jelentős színészeket sorolhatnék, akik az elmúlt években főszerepek sokaságát játszották, aztán egyszer csak csend lett körülöttük. Évekig nem kaptak semmilyen feladatot. Mit tenne hasonló helyzetben? — Erre már én is gondoltam. Bizonyára elfoglalnám magam mással. Imádom a mozgást, hetente háromszor lovagolni járok, kosárlabdázom a BSE-ben, futok, kondicionáló tornán veszek részt, s van egy saját zenekarom, a négytagú Macumba együttes. Valószínűleg lenne tennivalóm. De, szerencsére, most nincs ilyen gondom. Főszerepet kaptam egy nyolcrészes tévésorozatban, és a Nemzetiben játszom. Kárpáti György Három nővér Prozorovéknak valaha bizonyosan jobban ment. A nappali még őrzi a hajdani elegancia nyomait. Mostanra eltűntek az otthonosságot teremtő apró csecsebecsék, a falakon is csupán néhány kép maradt. Itt már nemcsak a nővérek laknak, meg a professzornak készülő Andrej — itt abból tartják fenn magukat, hogy lakókat-kosztosokat fogadnak. Ebben a vidéki garnizonban mindenki az ott állomásozó ezredből kerül ki: az alkoholista albérlő és a reménytelen szerelmes egyaránt. Ők a társaság, a szellem, a szórakozás. A kikapcsolódás munka után Olgának — a felnőttek társadalma a naiv Irinának — az élet unalom után Másának. És közben mindenki máshol szeretne lenni. A nővérek, mondjuk, Moszkvában. Hát nem nevetséges? Csehov úgy érezte, hogy igen. Állandóan azért hadakozott, hogy komédiaként játsszák. Nem hittek neki. Voltak, akik igen , sokkal később, azok meg többnyire félreértették, és kívülről hurcoltak bele bohózati elemeket. A Katona József Színház mostani kitűnő előadásán Ascher Tamás az alaphelyzetet fogadja el komikusnak. Hiszen van-e nevetségesebb a munkáról szavaló bárónál (Bán János meghatóan és bosszantóan izgága tud lenni), aki sohasem veszi észre, hogy fölösleges. Nem mulattató-e a vérbő Versinyin (Sinkó László minden rezdülése igazság és hazugság határán „táncol"), aki állandóan filozofálgatásba kényszerül, holott enne, inna, szeretkezne inkább. Hát nem kacagtató ez az izzadó tenyerű Szoljonij (Balkay Géza egyszerűen félelmetesen szuggesztív), aki két rossz vicc között megalázkodik, és még ölni is képes? És a testvérek?! Andrej, aki hangtalanul motyog, lassan leépül, a levegőt kaszálja idétlenül (Végvári Tamás megformálásában szánalmas-gyűlöletes)? Olga, aki tyúkanyóként őrizné a házát, s még a kakasszagra sem figyel föl (Bodnár Erika ecetsavanyú esendősége)? Irina, aki a becsületről és a munkáról lelkendezik, hogy finom lélekkel küldje meghalni egyetlen esélyét (Szirtes Ági hisztérikus lírája)? Mása, aki álmatag, unalmas, lenéző szépasszony, és még önző és érzéketlen is bír lenni, ha nem róla van szó (Básti Juli taszítóan vonzó puha nősténysége)? Hát nem komikusak ezek a finom lelkű, tehetetlen, másokat lenéző panoptikumfigurák? Hát nem mulatságos Natasa, a házat lassan kisajátító sógorasszony is (Udvaros Dorottya elhízó, kétségbeesett élet kurvasága), akinek legalább megadatik a buták boldogsága? Mégsem tudunk igazán nevetni. Mert Ascher és színészei pontosan tudják, hogy ez a nevetséges a mindennapunk, az életünk. Hogy nem vagyunk se jók, se rosszak, se szépek, se csúnyák, se okosak, se buták, se kegyetlenek, se megbocsátók. Mindenből van bennünk egy kevés. És ez a kevés majdnem mindig rossz pillanatokban jön elő. Egyszerűen rosszul reagálunk dolgokra: szerelmekre, halálokra, megváltásokra. Ezért maradunk megváltatlanok, így válunk nevetségessé. Magunk teremtjük ilyennek a világot. És egyformán rosszul tudjuk érezni magunkat, legyünk akár hazug beépülők, akár belsőkülső emigrációra vágyók, így fordul át a nevetséges — mert hétköznapi, mert esendő, mert gyáva emberek bohózata — tragikomédiába. Irina későn mer nyüszíteni a halott báróért, Mása rosszkor üvölt állati őszinteséggel szerelme után. Már megállt az idő, és nincs több lehetőség. Aschernél az utolsó jelenet nem poétikus: szűkölő, még most is az önbecsapásban reménykedő, összetört, sírnivalóan nevetséges lányok kiabálnak a jövőjük, Moszkvájuk után. De a katonazene mindent elmos. Élünk , és vicces hétköznapjainkba más is belehalt már. b. g. pesti tükör „Új" pest-budai cégérek Kabarécégér TETTAMANTI BÉLA rajza