Budapest, 1986. (24. évfolyam)

6. szám június - Megyesi Gusztáv: Tartsatok kutyát!

FŐVÁROSI ALULNÉZETEK Tartsatok kutyát! Nellinél éreztem először, mégiscsak kellene egy kutya. Nem volt szép lány Nelli, viszont tizennyolc éves, én tizen­hat. Hajnali hatra rendelt a Goldberger kapuja elé, a legkivá­lóbb időpont nőért menni. Vártam rá tíz percet, akkor aztán előbukkant felkrémezett arccal a motozófülkéből, s már messziről jelezte, „minden a legnagyobb rendben, mama benn maradt órázni". Szaladtunk, repültünk szabad szobá­ra, magunk mögött hagyva gyárat, festék- és nyersáruraktár­szagú asszonyokat, krétaarcú férfiakat a gyomorszagú lehele­tükkel, efféle hajnali szerelmekkel egy világképet lehet mega­lapozni. Nem volt ez mindig így. Mert a mama nem maradt benn mindig órázni, ilyenkor Nelli karján fordult ki a motozóból, vastag, befáslizott láb­bal. Nelli a szemével intett, hogy ez a nap nem a mi napunk, én visszaintettem, aztán mentem a dolgomra. Hová is? A szemközti oldalra. A szemközti oldalon már javában zajlott az élet. Sok kutyás embert láttam már életemben, de annyit, mint a Goldbergerrel szemközti oldalon, sehol. Végeláthatat­lan sorban haladtak lefelé a Dunához, buta, a hajnaltól még pergamenkemény arccal, szögletes mozdulattal engedve a pó­rázon minden fánál, kresztáblánál, nem volt hosszú utca a Goldberger előtti, de onnan én nem tudtam szabadulni. Ak­kor már nem is Nelli, hanem a borzasztó helyzet miatt. Mert nincs borzasztóbb annál, mint kutya nélkül kódorogni kutyás emberek között. S mégse lehetett elszabadulni, mert hátha Nelli int, hogy mama meggondolta magát, visszamegy órázni, s mi újra kezdhetjük a délelőttöt. Akkor rögzült belém a kutyás emberek minden mozdulata, mily módon eresztik a kutyát fához, szukához, e hajnalok óta tudom már előre, mikor mit akar a kutya, na, ez most pisál, na, ez most csak kíváncsi — kutya nélkül tanultam meg a ku­tyát, persze, ennek is megvan a maga ára. Ez a világ a kutyák világa. Most nem is a korzók, lakótelepi parkok kutyái, a panelhá­zaké, bár felsétálva a betonlépcsőkön, mennyi kaparászást hallani az egyforma ajtók mögül. Nem szólva autók ablakai­ról, egyszer, Centrum-hétfőn tizennégy kutyát számoltam meg a Corvin előtti parkoló autóiban, különös, de nem érez­tem semmit. S még csak nem is az irodalom. Ámbár majd egy­szer talán megkérdi valaki, hol vannak már az írók, költők, múzsái, hol vannak Csinszkák, Lédák, Margitok, miért egyre több a mában a kutyatörténet s a kutyaszemélyiség, miért ku­tyák adnak ihletet a Nő helyett, s nem is csak a kutyák, a ku­tyaság, de lám, már a Verébségbe is beköltözött az individu­um, már van veréb, mely más verébbel össze nem keverhető. Könyvesboltok polcain Lorenz, Durell (s ha kapható volna: Brehm) a legkapósabb, a rengeteg állatsorozat, a még több kutyasorozat, amin nincs mit csodálkozni. E világban, mely­ben egy lovas kocsi megjelenése Csilicsala meséivel ér fel egy gyerek szemében, e világban, hol pesti gyerek nem tud megkü­lönböztetni libát a kacsától, s percekig áll hentesüzletek mocs­kos kirakatai előtt karácsonyi felfújódott halakat bámulni, hogy mi az, ami ily furcsa szájú, s ily merész ívben fordul? ... de még csak ez sem. Hanem, hogy valamit meg kell találni. Mert valami elveszett. Hogy mikor, és hogy pontosan mi­csoda, azt megállapítani nem lehet. A nagy pesti állattartási s főleg kutyatartási őrületet nem lehet elidegenedéssel, pótcse­lekvéssel, ambivalenciával megmagyarázni. Ez szociológusok könnyű zsákmányú magyarázata, s a pszichológusnak sincs igaza, mikor a gyerek természet iránti ösztönös vágyát említi, látván a gyerek nyúl-, díszhal-, ékszerteknőc- és kanáriőrüle­tét. Mert hiszen az állatkerti látványon nevelkedett gyerek mi­ért nem fogékony éppen így a természet más produktumára: fákra, levelekre, mezei tücsökre vagy csak egy szép sziklára? A városi gyerek egy rossz szódás lovat, mely néhanapján végig-végigtrappol a belváros szélén, körülbelül ugyanazzal a csudálattal bámul meg, mint egy óriási gépmonstrumot, vagy mint ahogy megcsodálna egy egykerekű piros autót. A város már rég kiölte az állatot a környezetéből, gyerek, felnőtt nem azért tart kutyát, mert visszakívánja a természetet, hogyan is kívánhatná, mikor az meg sem adatott neki? — én így hiszem. De hát régebben is. Régmúlt idők színházi magazinjaiban, melynek lapjain arról számolt be a krónika, hogy a tegnapi es­tén a felhevült és lelkesült hódolók kifogták a művésznő foga­tából a lovakat, s régmúlt idők Nemzeti Sportjaiban, hol Slózi mosolyog konflisban ülve, amit ló helyett szurkolók húznak, hisz oly nagyszerű gólt rúgott a Práterban, e lapok hasábjain soha, de soha nem számoltak be arról, hogy mi lett a kifogott lovakkal. Hogy kerültek haza? Hazakerültek-e egyáltalán? Egy lóközpontú társadalomban senki nem adott hírt a lovak­ról, talán akkor veszett el minden örökre. Nehéz kérdések ezek, nincs is rájuk válasz. Csak történeteket olvasni és hallani, hogy miért jó kutyát tartani. De összegezhető igazság, átfogó, mély értelem, muta­tó a világhoz, ki nem kerekedik ebből. Mindenki csak kizárá­sos alapon tud a kutyához közelíteni. „Szegény asszony, hát húsz éve él egyedül, kell neki egy társ." ,,Én, kérem, ideg­munkát végzek, nekem szükségem van arra a kis mozgásra, amit a kutyával végzek." „Annyi baj van benn is, otthon is, higgye el, csak ez az állat nyújt örömet." Esetleg, hogy a kutya hűséges. „Csak a szemébe kell nézni, hát van ilyen szem még a világon?" „Mindenhová követ, s ha kell, órákig vár rám." „Csak benne bízhatok, még nem ha­gyott cserben soha." De ez a magyarázat is tagadásból fakad, a hűtlenség válik itt átmentett hűséggé, a kutya viszont önma­gáért való. Hová tegyük azokat a kutyatulajdonosokat, akik nem kapaszkodónak tartják az állatot, család él közöttük vi­szonylag normálisan, munkahelyre járnak már rég beletörőd­ve mindenbe, az átlaghoz képest semmi különösebb bajuk, miért tartanak ők is kutyát? Mert jó. Mert kell. Mert hiányozna, ha nem volna, mert... mert. Nem lehet megmagyarázni, csak hát ha félmillió ember él egy fővárosban közvetlen kutya közelben, akkor magyará­zat kívánkozik, mert ez a kor nem tűri a magyarázat nélküli jelenségeket. Már rég nem az érdekel, hogy a kutyatartók miért tartanak kutyát. Már rég csak az érdekel, hogy én miért nem tartok, amikor pedig tehetném. S hogy azok, akik szintén megtehet­nék, mert rájuk mosolygott a szerencse, s helyük, idejük is volna a kutyához, miért nem tartanak? Már rég arra az adat­ra, tanulmányra, elemzésre várok, ami a nem tartókról adna hírt, mert talán ebből még leszűrhetnénk magunknak valami fontosat. Akartam én kutyát, mikor kiskertes házrészbe költöztem, hogyne akartam volna, mégis macska lett belőle. Semmi aka­dálya nem volt annak, hogy kutyát fogadjak a házamba, és mégis. Talán mert a macskatartáshoz a bizonytalan ember ké­szen kap ideológiát. Hogy a macska független állat, nem úgy, mint a kutya. Hogy a macska nem szolgalelkű, egy macskával nem lehet megcsinálni azt, amit egy kutyával. A függetlenség, legalább egyetlen szuverén lény az ember környezetében — minden vágy a macskához vezet. Hát volt is macskám, előbb kettő, majd három, később öt is, de mind felfordult. Etettem őket, ha úgy adódott, figyeltem járásukat, mindnek ismertem

Next