Budapest, 1986. (24. évfolyam)

10. szám október - Dr. Szikossy Ferenc: A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum

Dr. Szikossy Ferenc főigazgató bemutatja a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumot Rendkívül tárgygazdag világban élünk, és tár­gyainkat hihetetlen gyorsasággal cseréljük. Ha megvizsgáljuk a régi korok inventáriumait, ak­kor azt látjuk, hogy valamikor a bútorok, a használati tárgyak, de még a ruhaneműek egy ré­sze is több nemzedéken át szolgáltak egy-egy csa­ládot, napjainkban viszont a környezetünket al­kotó tárgyak többsége szinte egy évtizeden belül kicserélődik. Ebben a cserélődésben szerepe van a presztízsfogyasztásnak, a divat gyors változá­sának és annak, hogy használati eszközök újabb és újabb változatai, generációi jelennek meg a kereskedelemben. A használatból kikerült tár­gyakra emlékszünk még, ha ilyet látunk, úgy vél­jük, hogy az még meg is van környezetünkben, pedig már nincs ott, kidobtuk a lomtalanítás, a rendszeres pincepucolás során (a padlásra meg nem is kerülhetett fel, pedig ez a tér volt a régi tárgyak igazi őrzőhelye), mert a tűzoltóság ko­moly bírsággal sújtja azt, aki „lomot" tárol ott. Szerepet játszik az is, hogy újonnan épült laká­sainkban csöppnyi zug sincs a régi holmik táro­lására. Régi tárgyaink egy része először kiszorul a hétvégi házba, majd onnan is elkerül. A tö­megfogyasztási tárgyaknak nincs művészeti érté­kük, mint az elnevezés is mutatja, ,,csak" fo­gyasztási forgalmi értékük van. Márpedig ez igencsak mulandó. Még harminc évvel ezelőtt is szinte minden budapesti házban hetenként hal­lottuk: „Ószeres, ószeres, használt ruhát, cipőt, órát, rongyot, mindent veszek!" És ma? Ma a használtcikk-kereskedő újságban hirdet, és csak antik tárgyat, porcelánbabát keres. A régi inven­tárium legfeljebb néhány tucat, egy mai hagyaté­ki leltár viszont akár több ezer tárgyat is tartal­mazhat. Ha egy régészt kérnek fel arra, hogy készítsen kiállítást a víztároló edények fejlődéséről, akkor ez a tárlat egy kivájt tökkel kezdődik, és egy 17. századi dí­szes ónedénnyel zárul. Ugyanezt a kiál­lítást egy történész-muzeológus egy mű­anyag marmonkannával zárja le. A 20. század második felében új mu­zeológiai szakág alakult ki és vált általá­nossá Magyarországon: a történeti mu­zeológia. Ez a szakág foglalkozik napja­ink — a 19. és a 20. század — történeti emlékeinek gyűjtésével, megőrzésével, muzeológiai és tudományos feltárásával és közművelődési hasznosításával. A történész-muzeológusok együtt él­nek tárgyaikkal, és éppen ebben az e­gyüttélésben rejlik felelősségük is. A ré­gészet azokkal a tárgyakkal dolgozik, amelyek a múló idő rostáján fennakad­tak, és megőrződtek az utókor számára, míg a történész-muzeológusokat körül­veszik tárgyaik, s nekik ezekből kell ki­választaniuk azokat az adott korszakra jellemző darabokat, amelyek évszáza­dok múlva is élethűen képviselhetik majd korunkat. Természetes ugyanis, hogy egy-egy korszak minden tárgya nem kerülhet raktárainkba, hanem ki kell választanunk azokat a darabokat, tárgyegyütteseket, amelyek a legjelleg­zetesebben képviselik korunkat. Ám ha ez lenne az egyedüli feladat, akkor „egyszerű" dolgunk lenne, mert a bol­tokat és a raktárakat járva, kiválaszt­hatnánk és megvásárolhatnánk ezeket a tárgyakat. Csakhogy ez a kollekció leg­feljebb árumintavásár létrehozására volna alkalmas, mert hiányozna mögüle az az ember, aki ezekből a tárgyakból környezetet alakít magának. A történeti múzeumok nem típusok szerint gyűjtik a fegyvereket — ez a hadtörténeti múze­umok feladata —, de igenis gyűjtik azo­kat a fegyvereket, amelyek valamilyen személyhez vagy eseményhez köthetők. A néprajzi kiállításokon látható enteriő­rök tárgyai általában nem alkottak szer­ves egységet, összefüggésük csak egy tájegység jellegzetességében értelmezhe­tő. A történeti muzeológia által bemuta­tott enteriőrrel szemben magunk tá­masztottuk azt az igényt, hogy annak nemcsak jellemeznie kell egy-egy kor­szakot és társadalmi réteget, hanem le­galább 80 százalékban egy helyről, egy személytől is kell származnia. Az ilyen enteriőrnél nemcsak azt tudjuk közölni a látogatóval, hogy például egy jellegze­tes munkáslakás berendezését látja a 20. század első évtizedéből, hanem azt is, hogy ez a berendezés hol volt használat­ban, és kik voltak a tulajdonosai. A történeti muzeológia tárgyai tehát mindig személyhez, illetve eseményhez köthetők. A történeti muzeológia természetesen nem előzmények nélkül alakult ki. A 19. században létrejött múzeumokban mindenütt foglalkoztak a régészettel, a művészetekkel, a néprajzzal. Megjelen­tek a helytörténeti emlékek is, de ezek gyűjtése ekkor még inkább csak a törté­neti kuriózumok gyűjtési körébe tarto­zott, illetve az egyes tárgyak kiemelkedő művészeti vagy trezorális értéket képvi­seltek, és az uralkodó osztály valame­lyik kiemelkedő, közismert személyisé­géhez kapcsolódtak. Az első történeti kiállítások ekkor tí­pusok szerint mutatták be a múzeum birtokában levő tárgyakat, nem töre­kedtek a történeti fejlődés szemléltetésé­re. Az első magyarországi kísérlet ilyen fejlődéstörténet bemutatására a millen­niumi kiállítás volt. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején alakult meg a Kommunista Proletár Múzeum, amely célul tűzte ki, hogy összegyűjti a magyar és a nemzetközi

Next