Budapest, 1986. (24. évfolyam)
10. szám október - Dr. Szikossy Ferenc: A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum
Dr. Szikossy Ferenc főigazgató bemutatja a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumot Rendkívül tárgygazdag világban élünk, és tárgyainkat hihetetlen gyorsasággal cseréljük. Ha megvizsgáljuk a régi korok inventáriumait, akkor azt látjuk, hogy valamikor a bútorok, a használati tárgyak, de még a ruhaneműek egy része is több nemzedéken át szolgáltak egy-egy családot, napjainkban viszont a környezetünket alkotó tárgyak többsége szinte egy évtizeden belül kicserélődik. Ebben a cserélődésben szerepe van a presztízsfogyasztásnak, a divat gyors változásának és annak, hogy használati eszközök újabb és újabb változatai, generációi jelennek meg a kereskedelemben. A használatból kikerült tárgyakra emlékszünk még, ha ilyet látunk, úgy véljük, hogy az még meg is van környezetünkben, pedig már nincs ott, kidobtuk a lomtalanítás, a rendszeres pincepucolás során (a padlásra meg nem is kerülhetett fel, pedig ez a tér volt a régi tárgyak igazi őrzőhelye), mert a tűzoltóság komoly bírsággal sújtja azt, aki „lomot" tárol ott. Szerepet játszik az is, hogy újonnan épült lakásainkban csöppnyi zug sincs a régi holmik tárolására. Régi tárgyaink egy része először kiszorul a hétvégi házba, majd onnan is elkerül. A tömegfogyasztási tárgyaknak nincs művészeti értékük, mint az elnevezés is mutatja, ,,csak" fogyasztási forgalmi értékük van. Márpedig ez igencsak mulandó. Még harminc évvel ezelőtt is szinte minden budapesti házban hetenként hallottuk: „Ószeres, ószeres, használt ruhát, cipőt, órát, rongyot, mindent veszek!" És ma? Ma a használtcikk-kereskedő újságban hirdet, és csak antik tárgyat, porcelánbabát keres. A régi inventárium legfeljebb néhány tucat, egy mai hagyatéki leltár viszont akár több ezer tárgyat is tartalmazhat. Ha egy régészt kérnek fel arra, hogy készítsen kiállítást a víztároló edények fejlődéséről, akkor ez a tárlat egy kivájt tökkel kezdődik, és egy 17. századi díszes ónedénnyel zárul. Ugyanezt a kiállítást egy történész-muzeológus egy műanyag marmonkannával zárja le. A 20. század második felében új muzeológiai szakág alakult ki és vált általánossá Magyarországon: a történeti muzeológia. Ez a szakág foglalkozik napjaink — a 19. és a 20. század — történeti emlékeinek gyűjtésével, megőrzésével, muzeológiai és tudományos feltárásával és közművelődési hasznosításával. A történész-muzeológusok együtt élnek tárgyaikkal, és éppen ebben az együttélésben rejlik felelősségük is. A régészet azokkal a tárgyakkal dolgozik, amelyek a múló idő rostáján fennakadtak, és megőrződtek az utókor számára, míg a történész-muzeológusokat körülveszik tárgyaik, s nekik ezekből kell kiválasztaniuk azokat az adott korszakra jellemző darabokat, amelyek évszázadok múlva is élethűen képviselhetik majd korunkat. Természetes ugyanis, hogy egy-egy korszak minden tárgya nem kerülhet raktárainkba, hanem ki kell választanunk azokat a darabokat, tárgyegyütteseket, amelyek a legjellegzetesebben képviselik korunkat. Ám ha ez lenne az egyedüli feladat, akkor „egyszerű" dolgunk lenne, mert a boltokat és a raktárakat járva, kiválaszthatnánk és megvásárolhatnánk ezeket a tárgyakat. Csakhogy ez a kollekció legfeljebb árumintavásár létrehozására volna alkalmas, mert hiányozna mögüle az az ember, aki ezekből a tárgyakból környezetet alakít magának. A történeti múzeumok nem típusok szerint gyűjtik a fegyvereket — ez a hadtörténeti múzeumok feladata —, de igenis gyűjtik azokat a fegyvereket, amelyek valamilyen személyhez vagy eseményhez köthetők. A néprajzi kiállításokon látható enteriőrök tárgyai általában nem alkottak szerves egységet, összefüggésük csak egy tájegység jellegzetességében értelmezhető. A történeti muzeológia által bemutatott enteriőrrel szemben magunk támasztottuk azt az igényt, hogy annak nemcsak jellemeznie kell egy-egy korszakot és társadalmi réteget, hanem legalább 80 százalékban egy helyről, egy személytől is kell származnia. Az ilyen enteriőrnél nemcsak azt tudjuk közölni a látogatóval, hogy például egy jellegzetes munkáslakás berendezését látja a 20. század első évtizedéből, hanem azt is, hogy ez a berendezés hol volt használatban, és kik voltak a tulajdonosai. A történeti muzeológia tárgyai tehát mindig személyhez, illetve eseményhez köthetők. A történeti muzeológia természetesen nem előzmények nélkül alakult ki. A 19. században létrejött múzeumokban mindenütt foglalkoztak a régészettel, a művészetekkel, a néprajzzal. Megjelentek a helytörténeti emlékek is, de ezek gyűjtése ekkor még inkább csak a történeti kuriózumok gyűjtési körébe tartozott, illetve az egyes tárgyak kiemelkedő művészeti vagy trezorális értéket képviseltek, és az uralkodó osztály valamelyik kiemelkedő, közismert személyiségéhez kapcsolódtak. Az első történeti kiállítások ekkor típusok szerint mutatták be a múzeum birtokában levő tárgyakat, nem törekedtek a történeti fejlődés szemléltetésére. Az első magyarországi kísérlet ilyen fejlődéstörténet bemutatására a millenniumi kiállítás volt. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején alakult meg a Kommunista Proletár Múzeum, amely célul tűzte ki, hogy összegyűjti a magyar és a nemzetközi