Budapest, 1987. (25. évfolyam)
4. szám április - Müller Tibor: Pozsgay Imre
hagyásával jár. Ha valaki javára, akkor egyben más kárára dönt. Ez személyes megítélésbeli következményekkel is jár. Ami pedig ezekben a konfliktusokban, ilyen vagy amolyan, néha nagyon kiélezett vitákban keserves lehet egy politikus, egy köztisztviselő hivatalnok számára az az, hogy ezek az ügyek nem kapnak elég nyilvánosságot. Emiatt a politikus személyét néha babonásan, főleg mendemondákból, részigazságokból és híresztelésekből ismerik meg. Mert az emberek valamiképpen fölépítik ezt a személyiséget. — Igen. Hát ha nincs kellő mennyiségű valós, hiteles információ, akkor a hézagokat úgy egészítjük ki, ahogy tudjuk. Például ön — képzettségét tekintve— nem elsősorban gazdasági szakember. Mégis, a legkülönbözőbb megnyilatkozásaiban — gondolom a helyzet kényszerűségéből — valóságos egyetemi előadásokat tart e témakörben. — Rákényszerültem, hogy tájékozott legyek, és bizonyos tudásra tegyek szert gazdaságpolitikai és közgazdasági ismeretekben. Ám, abban egyetértek, hogy talán túlságosan is rabul ejtett bennünket az a gazdasági helyzet, amiben éppen vagyunk. Kétségtelen, hogy a döntéshozók akkor érzik magukat igazán szabadnak, és akkor érzik magukat biztonságban, ha nagy pénzekkel, erős gazdasági háttérrel rendelkeznek. S van is ebben valami. A szabadságfokot nyilvánvalóan növeli, a cselekvési lehetőséget kitágítja, ha bőven buzognak az anyagi források. Még a demokráciát, az önkormányzatot is nehéz az üres zsebszorító kényszerében fejleszteni, tágítani. Kicsit nagy feneket kerítettem a válaszomnak. De mindezt azért tettem, mert miközben én is elismerem, hogy a valóság, ezen belül a gazdasági valóság szűkítette a politika, a politikusok mozgásterét, ott motoszkál az agyamban az a lehetőség is, hogy talán energiákat is előhozhatnának, újabb tartalékokat is föltárhatnának politikusok, köztisztviselők, közéleti funkcionáriusok, ha egy kicsit túl tudnának tekinteni az éppen rájuk nehezedő gazdasági gondokon. Ezzel a kitekintéssel közelebb kerülnének az emberekhez. Emberi kapcsolatokon, ígéretes egyesüléseken, tevékenységi formákon keresztül nemcsak az ország közérzete lenne javítható, hanem valódi gazdasági erőforrások is feltárulhatnának. Nekünk már akkora az adósságunk, hogy többet föl nem vehetünk. Nekünk már annyi gondunk van az ipari szerkezettel, hogy ettől, ebben a szerkezeti formában nagyobb teljesítményt nem várhatunk. De van még egy tartalékunk, s ez az emberi tényező, amely mindenhol szunnyad, s amelynek kibontakozásához nem teremtenek megfelelő feltételeket. Az utóbbi három évtizedben a demokrácia kérdéseivel bajlódom. De a mai helyzetben sem tudtam jobbat kitalálni, mint hogy a szabadabb, a szuverénebbül megnyilvánuló, tág cselekvési térhez jutó ember nagy hasznára válhat az országnak. És ha sok ilyen van, akkor sok haszon származhat belőle. A baj az, hogy ezt a kívánságot, a demokráciára való törekvést és intézményeinek a megteremtését összekeverik a fellazulással, az engedmények politikájával, összekeverik az erkölcsi zülléssel és a rendetlenséggel, holott én eddig csak azt figyeltem meg, hogy a történelem, legalábbis az európai színtéren, mindig ott hozott létre gazdag társadalmakat, ahol az éppen adott történelmi korszaknak megfelelő, legnagyobb szabadságot érték el az emberek. Érdekes módon, ott nagyobb a felelősségtudat, uram bocsá', az állam iránti lojalitás. Az együttműködési készség azokban több, akik belső indíttatással és nem elnyomó eszközök hatására teszik ezt. Egy, a maga társadalmát — most Gorbacsov kifejezését használva — szabadságjogokkal kiteljesítő társadalom többet kérhet számon az egyes embertől még a termelési folyamatban is. Ott lehet milliméternyi engedmények nélkül, kérlelhetetlen rendet teremteni, ahol együttműködik a szabad emberek társulása, önkormányzata és az ehhez kapcsolódó technológiai elszántsága. — Kérem szépen, ez valóságos politikai programbeszédnek is fölfogható. Azt remélem, nemcsak számomra, hanem az olvasó számára is világos, hogyan gondolkodik ön, a Hazafias Népfront főtitkára. De hogy valójában kicsoda, honnan indult, miféle pályát futott be, kit szeret, kik szeretik önt, miként ítéli meg a személyes kapcsolatait, mindezt csak kikövetkeztethetem. Segítene ebben? — Igen. Bár úgy gondolom, szükségtelen nagyon elmerülnöm a gyermekkoromban és neveltetésem körülményeiben. Azért annyit elmondhatok, hogy paraszti környezetben, falun nőttem föl, tisztes családi háttérrel. Olyan normák és olyan követelmények világában, ahol én soha nem hallottam prédikációt a munkáról, de nagyon kemény és céltudatos tevékenységet láttam, és bár soha nem szólt erről példabeszéd, az nyilvánvalóan kiderült, hogy dolgozni elkerülhetetlen. Ettől rászokik az ember a munkára. — Nagy családban nőtt fel? — Nem túlzottan nagyban, de több generáció élt együtt. Apám nagyon korán elment, mi kisgyerekként maradtunk félárvák, de nagyapám, édesanyám, nénéim részt vettek a család kormányzásában. Egy öcsém és egy húgom van. Ez a családi és rokonsági összetartozás máig hatóan is olyan forrását jelenti az információknak számomra, hogy bármilyen funkciót, szerepkört is töltöttem be a magyar társadalomban, ettől a körtől nem szakadhattam el. Tapasztalataikat, néha keserves élményeiket mindig rám olvassák. És ez elől nincs kitérés. — Szóval az ön előmenetele nem jelenti egyben azt, hogy a családban jobban fölnéznek önre? — Egyáltalán nem. Az én családi tekintélyem egyszerűen arra alapul, hogy talán tanulmányaim, talán egyéb képességeim révén, valamiféle többletteljesítményt nyújtottam. Ezt elismerik. De különösebb hajbókolással vagy leborulással ez sem jár. Nem ájul el seki pusztán a ténytől, hogy ott dolgozom, ahol. Ezért is jó ez a közeg. Nagyon kritikus, nagyon igényes. A házasságom után kialakult szűkebb családom is így van ezzel. Nyílt viszonyok, fontolgatásoktól mentes légkör vesz körül. Ezt igénylem is. S ha valamire büszke lehet az ember, eddigi életem során sokszor kényszerültem pályamódosításra, de nem tudok, legalábbis, hitem szerint, nem tudok egyetlen olyan helyet sem ebben az országban, ahol megfordultam, ahol dolgom volt, hogy oda emelt fejjel ne mehetnék vissza, és ne látnának szívesen. Ennél nagyobb ajándéka, jutalma nem lehet az embernek. Most nehogy félreértse, ezt nem a magam méltatására mondtam, csupán információnak arról, hogy valószínűleg nagyon szigorú és teljesítményérzékeny volt a családi környezetem. Egyszerűsége, nyíltsága következtében igen magasra helyezte azt a bizonyos mércét. És a munkatársi viszonyaim is valahogy így alakultak. S ez nagy szerencse. Az első pályamódosításomat közvetlenül a középiskola után hajtottam végre, hiszen kertészeti tanintézetben érettségiztem, de a politika iránti fogékonyság, hajlam olyan erővel ragadott magával — ez a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején volt —, hogy az egyetemre már szinte kifejezetten politikai indítékkal és politikai, társadalomtudományi érdeklődéssel mentem, így lettem az Eötvös Loránd Tudományegyetemből kivált külön intézmény, a Lenin Intézet hallgatója, 1952-ben. 1957-ben a Bács-Kiskun Megyei Pártbizottságra kerültem mint az esti egyetem igazgatója. Egy megyei intézményt vezettem 23 éves fejjel. Ez mind-mind valamiféle különleges politikai fordulatnak s nem annyira a személyes tulajdonságaimnak volt a következménye. Nekem azonban jól jött minden egyes új feladat. Itt, ebben a megyében dolgoztam 1970-ig, tehát kemény 13 évet. Szívemhez nőtt, dunántúli létemre megszerettem azt a vidéket, az ott élő embereket. És még valamit jelent ez a táj: a gyerekeim ott születtek, odavalósinak érzik magukat, ilyenfajta kapcsolataim is vannak. Általában odamentem dolgozni, ahová hívtak, így jöttem a fővárosba is. A párt Központi Bizottságában alosztályvezetőnek neveztek ki, majd egy év múlva osztályvezető-helyettesként a Társadalmi Szemle főszerkesztő-helyettese lettem. Öt év múlva hívtak miniszterhelyettesnek a kulturális tárcához, s egy évre rá miniszter lettem. 1980-ban összevontak néhány minisztériumot, és 1982-ig a művelődési miniszter posztját is betöltöttem. Ha mindent beleszámítok, hét éven keresztül szolgáltam a kormány tagjaként, érdekes tapasztalatokat szerezve, és talán ez idő alatt egyet-mást el is érve, megtéve. — Eddig egy meglehetősen felfelé ívelő pálya rajzolódott ki előttünk, amit bátran lehet karriernek is nevezni, hiszen gyors és sikeres volt. Aztán mintha törés következett volna, ön elkerült a miniszteri székből. És nagyon sokan — hogyan is fogalmazzam? — elparentálták a politikai pályafutását. . — Igen. Ez a közvélemény tájékozatlanságára is utal, és ebben nem a közvélemény a hibás. Hiszen, amikor elvállaltam a Hazafias Népfront főtitkári posztját, elég zavaros vélekedések, a dolog nem ismeréséből fakadó pletykák terjedtek el, főként értelmiségi körökben. Természetesen hozzám is eljutottak. Politikai és egyéb vitákat, konfrontációkat, a hatalmi erővonalak átrendeződését sejtették emögött. Sokan leváltásnak, bukásnak tartották a változást. Ennyit tudok én.