Budapest, 1987. (25. évfolyam)
4. szám április - Müller Tibor: Pozsgay Imre
14 FŐVÁROSI EMBEREK De nagyon könnyen meglehet, még vadabb elképzelések is tapadtak ehhez az elhatározáshoz. — Nem szabad ezen csodálkoznia. Végül is nem egyszerű állásváltoztatásról volt szó. — Igaza van. Erre a feladatra — megvallom őszintén — nem készültem. Ám, ide is hívtak. S hogy ide hívtak, ebben biztosan annak is szerepe volt, hogy amonnét el kellett jönnöm. Nem köntörfalazok. Hogy pontosan miért, az talán nem is igazán érdekes, mert végül is egy kormány igényt tarthat arra, hogy hatévenként változtasson a személyi összetételén. Ha jól meggondolom, ez alatt a hat esztendő alatt, hat olasz kormány bukott meg. Tehát, ha így nézem, nincs mit szégyenkeznem. — Ön rendkívül diplomatikusan fogalmaz, amelyből én bizonyos határozottságot is kiérzek. — Szeretném elmondani, amikor úgy döntöttem — és itt a szóhasználatnak is szerepe van —, hogy ilyen-olyan körülmények hatására elfogadom a hívást a népfront főtitkári posztjára, attól a pillanattól kezdve számomra csak egyvalami létezett: ennek a munkának a jó elvégzése. Talán nincs is okom restelkedni azon, ami a népfrontban történt azóta. — Túl nagy kockázatot nem vállalok, legfeljebb nem felel a következő kérdésre. De bizonyos dolgokat egyszerűen nem lehet megkerülni, és én olyan embernek ismerem önt, aki ebben partner. — Igen. Tegye föl a kérdést. — Rendben. Rosszul végzett valamit? — Munkám ilyenfajta elbírálásával nem találkoztam. Sőt, ha szabad ilyet mondanom, látványos elismerések kísérték a tevékenységemet. Ha akkor valami nagyon súlyos, rossz dolgot tettem volna, akkor az ott kiérdemelt kitüntetések is elmaradtak volna. — Ez nyilvánvaló. De tudja-e, hogy sokan valahogy úgy gondolták, ez a beosztás legfeljebb parkoló, amelyből többfelé is vezet út. — Persze, hogy tudtam erről. Sőt, pontosan ezt a kifejezést hallottam, amelyet a kérdésében használt. És ön nagyon szemléletesen fogalmazott. Én ugyanígy éreztem. Azt gondoltam, hogy a munkámnak, a képességeimnek, ha szabad ezt mondanom, a tehetségemnek még jelentős része lehet abban, hogyan alakul a személyes sorsom. Két dolgot egészen bizonyosan tudtam. Az elhatározásomban egzisztenciális körülmények nem játszhatnak szerepet. Van tisztességes szakmám, tudományos képzettségem, még fokozattal is elismerve, pályámat újra módosíthatom, ha kell, és visszatérhetek a tudományos életbe vagy oktatónak az egyetemre. Vagy ha úgy hozza a sors, más területre is. Ezt a szempontot tehát félretehetem, amikor választok. Sőt. Föl is ajánlottam ezt a lehetőséget. A másik, ami nagyon nagy biztonságot adott: lehet, hogy hatéves miniszterségem alatt sok embert megbántottam, sokaknak terhére voltam, esetleg meg is sértettem valakit, előfordulhatott, hogy hibás döntéseket hoztam, elég szaporán kellett igent vagy nemet mondani ott néhány fontos ügyben, de tisztességtelen szándékkal, ártó akarattal senki, semmi iránt nem voltam. Tehát a lelkiismeretem nyugodt és tiszta. Az ember ilyenkor némi önbecsüléssel csinál számadást: hat év alatt mi minden történt a magyar közművelődésben, kultúrában, a közművelődési törvény elfogadtatásától kezdve napjainkig. Mondhatnám azt is, hogy nagyon szép korszaka volt ez a magyar kulturális fejlődésnek. Mint minden közéleti személyiségnek, önnek is vannak tisztelői, s ezzel nem árulok el titkot. De nyilván azzal sem, hogy vannak ellenfelei, netán ellenségei is. Ön ezt jobban tudja, mint én. Engem az érdekel, hogy körültekintően fölméri-e, hol vannak a velem egy sorban küzdők, és kik a szembenállók? — Igen. Ezt nagyon fontosnak tartom. Bár hézagosak az ismereteim. Az előbb emlegetett nyilvánossági hiányosságok hatnak a közéleti emberre is. Félreismerhet jeleket, félreismerhet szándékokat pontatlan értesülések, rossz híresztelések, ilyen-olyan intrikák miatt, mert egy zártabb közélet természetrajzához ez is hozzátartozik. Ám, azt kell mondanom, hogy nem vagyok politikusnak való, ha csak a számomra kedvező jeleket fogom, ha csak ilyenekre van vételi berendezésem. Az én antennám érzékenyebb a nekem nem tetsző vagy ellenem irányuló dolgokra. Nem gyanakvásból, mert szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy ilyen nincs bennem. Egyszerűen tudomásul veszem, hogy az emberek nem kötelesek elfogadni azt, amit én ajánlok, vagy amiről nekem kialakult meggyőződésem van, mert más megközelítési módja is lehet az ügyek elrendezésének. Ami ebben számomra lényeges, hogy milyen új tudásra tehetnék szert a velem szemben állók, a velem akár élesen vitába szállók véleményéből. Tehát, ha nem kritikai a szándék, hanem egyszerűen csak ellenséges, mert, természetesen, ilyen is van, akkor is azt nézem benne, hogy az mennyi bírálatot, hasznosítható ítéletet ad nekem, mennyire tud kibillenteni az elhatározásomból és új gondolatokra serkenteni. Mert erről meg az a véleményem, a régi bölcsességet magaménak vallva, hogy a kígyó belepusztul, ha nem vetheti le elhasznált bőrét; az ember pedig abba pusztul bele, ha nem változtathatja meg a véleményét. Ugyanis nálunk nem az az igazi nagy kockázat, hogy ki tud-e tartani valaki a véleménye mellett, hanem az, hogy meg tudja-e változtatni, ha a körülmények, az igazság, az érvek nézeteinek az ellenkezőjéről győzik meg. Bennem van készség, képesség arra, hogy fölfogjam mások gondolatát, megértéssel és toleranciával, türelemmel forduljak mások magatartása, elképzelései iránt, de vannak makacs gondolati vonulatai is az életemnek, amiktől, úgy érzem, eddig nem kényszerített eltérni semmi, és ez nem lehet karrierszempont. Például a demokrácia kérdésében, az érdekviszonyokkal kapcsolatos politikai intézmények dolgában, az új politikai felismerésekben. Ha írásaimat előveszik, meggyőződhetnek róla, hogy tulajdonképpen húsz év óta folyamatosan, egyetlen irányvonalat, reform-irányvonalat mutatnak. És ettől az eddigi politikai-történelmi tények nem térítettek el. Úgy vagyok ezzel — és most az egyes szám első személynek tényleg megvan a jelentősége—, ha példákat keresek, államférfiakra tekintek és nem politikusokra. A politikus rettenetesen kötődik a taktikai követelményekhez. Az államférfi pedig kivárja a cselekvési lehetőséget. — Ne haragudjék, ha egy kérdés erejéig még visszakoz a bizonyos parkolópályához. Nagyon plasztikusnak érzem a kifejezést. — Persze, mert azt is jelenti, hogy innen már csak a roncstelepre vezet az út. — Nem ezt akartam mondani. Hanem azt firtatom: ön hogyan ítéli meg pillanatnyi helyzetét? — Feladatom van bőven. Ez a szervezet, még inkább mozgalom, nagyon megtetszett nekem. Sok olyan emberrel teremthettem kapcsolatot, kerülhettem barátságba, amit nem is reméltem korábban. Fájdalommal hagynám itt ezt a munkakört, de ha más lehetőség nyílna előttem, s az nekem való lenne, természetesen vállalnám. Képmutatás lenne erről hallgatni. Nem hiszem, hogy egyetlen cselekvési tér adódna csak számomra. Nem a beosztás az érdekes. — Értem. Mindenesetre az utóbbi négy évben a Hazafias Népfront Országos Tanácsába kerültek névsora valóban imponáló. Tudósok, művészek, meghatározó gondolkodók. Ez nem lehet véletlen. — Nem. És örültem, amikor ezek az emberek szívesen mozdultak a hívó szóra. És ettől kezdve mindannyian nagyon komolyan vettük a dolgunkat. Ez számomra rettenetes terhet is jelent. Nem vagyok önkínzó természetű, de egy kis haszonlesés van bennem. Ugyanis olyan szellemi erőfeszítést, próbatételt, készenlétet jelent ezekkel az emberekkel együtt cselekedni, gondolkodni, hogy abból csak megváltozva, csak jobbá változva kerülhet ki az ember. Megéri. Nagyon jó szellemi kondicionálás, tréning. Nem is biztos, hogy mindig sikerül egyenrangúnak lenni, néha elégedetlen vagyok önmagammal, mert talán ellaposítok fontos gondolatokat, talán nem méltányolok megfelelően nagyon életrevaló törekvéseket. De mindezzel együtt, számomra a legnagyobb élmény, hogy nagyon sok új szellemi partnerre lelhettem. — Önről közismert, hogy szókimondó ember. Olyankor is kimondja a véleményét, amikor úgy tűnik, ez nem egyezik az éppen érvényes vonallal. Van ebben egy pici veszély. Néha ezt olyan emberek is fölhasználják, pontosabban kihasználják, akik elsősorban önmagukat építgetik, mintsem szellemi rokonságot vállalnának az ön által is képviselt üggyel. Tud-e erről? — Természetesen. És éppen jóhiszeműségemnek köszönhetem, hogy ez mindig utólag derül ki. Nagyon nagy vereségek nem értek. Akiről kiderült, hogy ilyen ambícióval és szándékkal kívánt engem szócsőként felhasználni, nem sokra ment vele. Aki ugyanis ilyen sekélyes módon gondolkodik, az ugyanilyen fokon képes csak felhasználni ebből eredő előnyeit. Megcsalattatásaim és meghasonlásaim, egyes emberekbe vetett hitem megtörése ellenére sem mondhatok le arról a legnagyobb fegyveremről, hogy jóhiszemű vagyok. Nekem nincs