Budapest, 1987. (25. évfolyam)

1. szám január - Dr. Buza Péter: A kispesti Cato

ban újra engedett az örök szellem csábítá­sának, áprilisban megindította immár harmadik kispesti lapvállalkozását. A Kispest-Szentlőrinczi Lapok ott folytatta, ahol a Hírlap abbahagyta. Az általános rohamra hamar kínálkozott újabb alka­lom, a villamosvasút ügye. Akkorra a kis település kinőtte a keskeny nyomtávú gőzvasút — a „Muki" — vánszorgó ké­nyelmét, új, gyors közlekedési kapcsolat­ra volt szüksége. Azt azonban, hogy mer­re vezessék az új pálya sínjeit, nem az ésszerűség, hanem a telekspekuláció dön­tötte el. Az kapta meg végül is a megvál­tási összeget, aki a legtöbbet fizette a bí­rónak és a jegyzőnek. Nemcsak Seper csa­pott le az ügyre, indult valamiféle hivata­los vizsgálat is, de ez hamar abbamaradt. Nem véletlenül, ugyanis a főszolgabíró is benne volt a pakliban. És amikor szer­kesztőnk, érezvén, hogy forrósodik a lába alatt a talaj, letelepedési engedélyt kért a községtől, hogy legyen mibe megkapasz­kodnia, a korrupt elöljáróság úgy érezte, itt a várva-várt alkalom. Főszolgabírói tá­mogatással megszerkesztették a hivatalos határozatot: még a járásból is ki kell to­loncolni az okvetlenkedőt. A madame esete a főszolgabíróval Ladányi László főszolgabíró szerepe megér egy kis kitérőt. Annál is inkább, mivel Seper Kajetán útja is hozzá veze­tett, a végzést kézhez kapva Monorra uta­zott, fellebbezni szerencsétlen ügyében. Nem járt eredménnyel sőt, egy napra le is csukatta a feldühödött tisztviselő, mivel jelentették neki, hogy a szerkesztő ellene gyűjt adatokat a kocsmában. Mellesleg volt miről adatokat gyűjtenie, Ladányi nemcsak a „villamos-ezresek" dolgában volt sáros, egy még sikamlósabb ügybe is belekeveredett. Petróczy Emíliának — asszony nevén Szegfű Jánosnénak — az a gondolata támadt, hogy egyszemélyes hi­vatalát nagyüzemmé bővíti: bordélyházat nyit az Üllői úton. Ehhez, persze, enge­dély is kellett, csakhogy volt egy olyan e­lőírás, amit Emília nem tudott abszolválni — lévén még csak 33 éves —, mivel az ipar kiváltásához be kellett volna már töl­tenie a negyvenet. Ladányi négyszáz fo­rintot kért és kapott azért, hogy eltekint­sen ettől az apróságtól. 1897. március 11-én kelt a magas helyen született, s csak látszólag szabályos végzés, a hölgynek oly fontos „kéjelgési engedély". Az üzlet azonban háromhónapi kínlódás után csődbe ment, a kétségbeesett madame pe­dig mellbe lőtte magát. Felépült. És Seper biztatására visszakérte a megvesztegetési pénzt Ladányitól. Ez az ötlet időzített bombának bizonyult. Igaz, a hivatal mal­mai lassan őröltek, de mikorra szerkesz­tőnk visszatért a község határát jelző csárdába, végigjárva immár a szégyenle­tes toloncutat, amelyre korrupt ellenfelei kényszerítették, egy nevet kihúzhatott a megsemmisítendők listájáról: Ladányi Lászlóét, akit 1899. február negyedikén megrendült egészségi állapotára való te­kintettel nyugdíjaztak. „Hát hiszen eb vagy kutya!" — kommentálja az esetet a végső rohamra készülő Seper Kajetán utolsó csapásnak szánt munkájában, a Kispesti gazemberekben, amelyet ezen a májuson a Határcsárda ivójában vetett papírra : „Gyalázatos törvényszegő, un­dok tetteinek elvette a gyümölcsét. A ban­dának feje nincs többé. Ladányi László, a czégéres gazember csak volt!" Ekkor már a főváros is felfigyelt az el­csapott és kizsuppolt lapszerkesztő igaz­ságára, az ellenzék felkapta az ügyet, amely jó alkalmat kínált arra, hogy Széll Kálmán miniszterelnököt és belügymi­nisztert egy kissé megtáncoltassák. A la­pok részletesen taglalták a „hatalom em­bertelen rendszerének önkényeskedé­seit", s miközben hősünk elégtétellel ol­vasta a sorokat, azt is hírül hozták bará­tai, hogy kitoloncolása dolgában egy hon­atya, Lukáts Gyula interpellációra készül. És Széll Kálmán a parlamentben — vála­szolva a felszólalásra — hamarosan beje­lentette: a meghurcolt Seper visszatérhet otthonába, s bár akkor a kormány feje még azzal végezte mondandóját, hogy a község elöljáróinak elmozdítására nem lát okot, 1899 decemberében ez utóbbira is sor került. Ha bárki azt gondolná, hogy ezzel véglegesen béke költözött a kispesti szívek­be, súlyosan téved. Isten ostorának az a hivatala, hogy csípősen suhogjon. Áldásos és kitartó tényke­dését csak egy-egy sajtóper szakítja meg ideig-óráig — mígnem 1907-ben újra elí­téli a Kúria sajtó útján el­követett rágalmazásért. „Egy hónap a gyűjtőfog­ház rabkórházában" — az újabb röpirat már az utol­só felvonás főpróbájának hű krónikája. Ára egy fo­rint. Aztán újabb rágalmazá­si per — 1912-őt írunk —, újabb börtönbüntetés. Ezúttal két és fél hónapra szól a beutaló. Ismét meg­betegszik, s a börtönorvos közbenjárására ideiglene­sen hazaengedik. Június 19-én szerdán jön érte ko­,­csival legidősebb lánya — Zsebeházyné, született Se­per Anna —, sok kocsmá­nál megállnak, de inni már nemigen tud az öreg Kaji. Hazaérve végrendelkezik. „Ne adjátok ki a lapot a kezetekből" — inti gyermekeit. Huszadikán megevett egy falat vajaskenyeret, de dél felé önkívületi állapotba került. Este hatkor megitatták egy pohárka borral „ami jólesett szegény­nek". Mikor nyolcat kongatott a harang, újra agóniába esett, és június 21-én reggel csendesen elszenderült. 59 éves volt. Szépen temették. Több mint ezren jöt­tek el a ravatalához — otthonában, a Pe­tőfi utca három szám alatti házacska e­gyetlen szobájában búcsúzhatott el híres halottjától Kispest. Akik búcsúztak tőle, bizonyára nem sejtették, hogy a hepciás­kodó indulatú szerkesztő végleges távozá­sával elmúlt egy korszak a község életé­ben. Kiegyensúlyozott kisvároskává fejlő­dött az egykori nyaralótelep, gyarapodó, gazdagodó közösséggé. Talán meg sem élt volna itt már egy olyan békebontó, mint amilyen az öreg Kaji volt. DR. BUZA PÉTER Ladányi főszolgabíró, kit később elcsapattam, Monoron elfogatott csendőrrel minden ok nélkül és 25 órára lezáratott a legocsmányabb piszok-fészekbe millió és millió poloska és tetű közé.

Next