Budapest, 1987. (25. évfolyam)
10. szám október - Müller Tibor: A műsor tárgya: Budapest
14 A főváros felszabadulásának negyvenedik évfordulóján, 1985. február 13-án indult meg a budapesti körzeti adás. Átmenetileg heti félórás adásidővel. Abban az időben, csaknem egy évtizede, sikerrel működött a Magyar Televízió pécsi és szegedi stúdiója. Jelentőségük az információ, a híráramlás szakszerűségén és a gazdaságossági kérdésen túl abban is megmutatkozott, hogy egyre nagyobb mértékben kapcsolódtak be az országos hálózat munkájába. A Budapesti Körzeti Stúdiót nagyjából kétféle igény hozta létre. Egyrészt a politika kívánt közvetlenebb fórumot, kapcsolatot teremteni a főváros kiemelten fontos, helyi témákra szorítkozó kérdéseiben a lakossággal, másfelől az egyre szélesedő demokrácia sürgette a lehetőség megteremtését a fővárosi polgár közéleti érdeklődésének, beleszólási jogának, a közös gondolkodás kívánságának megteremtéséhez. Az információs rendszernek azon a szintjén, ahol pillanatnyilag Magyarország áll, egyre fontosabb, hogy az általános érvényű hír mellett megjelenjen a lokális, egyegy terület problémáit, eseményeit tükröző kommunikáció. Nyilvánvaló, hogy az esti Híradóban elhangzó zöldségpiaci helyzet, lényegesen mást mond a Síp utcai lakosnak, mint a nyékládházi kistermelőnek. Az 1-es gyorsvillamos megindítása közvetlenebbül érinti a Hungária körút lakóit, mint Bázakerettye téesztagságát. Az ország egynegyede megért tehát 1986. január elsejétől heti egyórás „misét". Nem volt könnyű megfelelő műsoridőt találni az amúgy is, szinte mókásan szűk adáskeretek között. Valamilyen módon nálunk a 2-es csatorna leértékelődött. Ez azért is mulatságos, mert a magyarországinál sokkal fejlettebb televíziózást művelő országokban, ahol három, négy, öt, nem beszélve az Egyesült Államokról, ahol, egyes területeken, hatvan-hetven állomás is tökéletesen fogható, a közkedveltséget, a nézettséget a műsorok minősége határozza meg. A numerikus megjelölésnek tehát az égvilágon semmiféle jelentősége nincs. Mit tegyünk azonban, ha a közízlés, közvélemény valamilyen rejtélyes, eddig ki nem derített okból a második csatornát csökkent értékűnek, másodosztályúnak, nyugdíjas-televíziónak fogja föl?! Meg kell kísérelni műsorfeszültséggel, színvonallal, izgalommal javítani a 2-es csatorna kétes hírén. A kilóra vett celluloidszalagon, ismétléseken, kopár, úgynevezett rétegműsorokon kívül, becsempészni valamilyen szellemi izgalmat is az adásfolyamba. Lényegében a budapesti körzeti adás ilyenfajta célokat is szolgált. Nehéz azonban a pionírok dolga. A járatlan úton csapást vágni, számtalan előítélettel, csapdával, buktatóval szembenézni küzdelmes. A kezdetben este fél héttől fél nyolcig sugárzott műsor nem találkozott az aktív értelmiségi és a legérdeklődőbb közéleti nézőcsoporttal. Ellentétes volt a családi szokásokkal, nem tudott savanyúsággal, desszerttel szolgálni a vacsora mellé. A módosított, most már szerda esténként, nyolc órai kezdettel sugárzott műsornak azonban állandó konkurenciát jelent a nálunk oltárra helyezett „főműsoridő", amikor is a magyar polgár, legalábbis a tömegkommunikációs felmérések szerint, mozifilmet, folytatásos történetet, humort vagy Vitrayt kíván nézni. Ha ilyenkor az albertfalvai piac létrehozásával kapcsolatos pánikról, a magánkertekből közcélú útépítésre kisajátított négyzetméterek, esetleg kivágandó fák okozta lincshangulatról esik szó, a műsor készítői, szerkesztői úgy érezhetik — joggal —, a témát eldugták a nézők elől. Hiszen a fölmérések azt bizonyítják, kivételes esetekben, háromszázezer néző rekordnak, fantasztikus csúcsnak számít ebben az időpontban. Kétségtelen, hogy a televízió publicitáshoz, az olykor négy-, ötmilliós nézőszámhoz képest elenyésző, mégsem szabad lebecsülni. Ha valaki ilyen esetben a számok bűvöletében él, csapdába kerül. Hány, de hány példát lehetne fölsorolni, amikor néhány tízezer példányban megjelenő hetilap, folyóirat valamely cikke — mert valóságos, mindenkit érdeklő témáról szól — országos visszhangot vált ki! Mit lehet akkor mondani a több mint kétmilliós, 525 négyzetkilométeres főváros hírfelvevő kapacitásáról?! Akár főműsoridőben a 2-es csatornán is. Van tehát a budapesti hírnek felvevőpiaca, van tehát összhang a társadalmi szükséglet és a politika kezdeményezése között. Ha egyes témák, feldolgozási formák között mutatkoznak is különbségek, némelyik nem éri el a kívánt hatást, rosszul sül el, értetlenséggel találkozik akár a néző, akár a hivatal oldaláról, akkor a hiba nem a készülékben, hanem egyfajta közéleti kulturálatlanságban van. Ez utóbbi, merész kijelentést muszáj érvekkel bizonyítani. Vaskos példával, talán kicsit nyeglének tűnően: az ősember, ha kézbe kapott volna egy mikroszkópot, valószínűleg arra használja, hogy kemény és dudoros, öntöttvas aljával fejbe vágja a kardfogú tigrist. (Vagy esetleg a szomszédját!) Attól, hogy valaki nagyobbat kiabál, még nem biztos, hogy okosabb, mint a másik. A hangerő nem egyenesen arányos az igazsággal. Ahhoz, hogy észérveket mondjunk és hallgassunk meg, hogy meggyőzzünk és meggyőzni hagyjuk magunkat , gyakorlat kell. Tapasztalat. A demokráciát, a vitaetikát és esztétikát tanulni kell. Mindez azért fontos a tárgyalt téma szempontjából, mert a budapesti körzeti adás — élő adás. Élő telefonvonalakkal, a pillanat adta varázzsal és veszélyekkel. Egy kicsiny parlament, kibővített fővárosi tanácsülés, nagy asztaltársaság, ahol komoly dolgokról folyik a szó. Mit lehet hát kezdeni azzal a ténnyel, hogy egy hatvanezer lakosú kerület problémáját kétezer ellentétes véleményt képviselő polgár jeleníti meg. Tényszerűen, ha a XI. kerületben egy piacot akarnak csinálni, csak az ellenvéleményt képviselők ragadnak tollat, csak ők mondják el indulatos ellenvéleményüket, amelynek pergőtüzében, szőnyegbombázása közepette a tanácsi képviselő csak hápogni képes. Az áttörhetetlen falanx kétezer ember. Az egyetértők tábora esetleg ötvennyolcezer. Csak éppen nincs ott. Szóval a demokráciát tanulni kell. Nem elég meghirdetni, kampányt szervezni belőle, beszélni róla unos-untalan. És a demokráciának része a szakértelem is. Bármilyen különösnek tűnik első hallásra. Mert, bizony, elképzelhető (az előbbi példánál maradva), hogy megfelelő hozzáértéssel, körültekintéssel, a lehetőségek és igények felelős számbavételével, a gazdaságossági törvényszerűségek bekalkulálásával jelölték ki annak a piacnak a helyét. Vagyis szakszerű volt a döntés, mert a kerület élelmiszerellátása rossz volt, mert hatvanezer embernek szüksége volt a piacra, mert, sajnos, ebből kétezret az ezzel kapcsolatos kényelmetlenségek közelebbről érintettek, hisz a hulladék, a zaj, a nyüzsgés szomszédságában valóban nem szívderítő. Ám, a szakértelem nem vonható kétségbe. Mint ahogy a Hungária körút forgalmi szempontból való átépítésének jogossága sem. Még akkor sem, ha, bizony, ez néhány előkert, fa föláldozását jelenti is. Félreértés ne essék. Nem arról van szó, mintha ez a gondolatmenet általában a tanácsi döntések glóriáját fényesítené. Nem arról van szó, mintha a cso- A MŰSOR TÁRGYA: BUDAPEST