Budapest, 1987. (25. évfolyam)
10. szám október - Seregi László: A Láng
DIÓHÉJBAN Éppen 150 évvel ezelőtt, 1837 júniusában született Láng László. A pozsonyi illetőségű mérnök, miután bejárta Nyugat-Európa országait, hogy szaktudását elmélyítse, 1868-ban alapította meg a róla elnevezett gépgyárat. Eleinte malomipari gépek gyártásával és különféle gépi berendezések javításával foglalkoztak. Az igazi fellendülés a századforduló idején következett be, amikor Láng felismerte a turbinagyártásban rejlő gazdasági lehetőségeket. Sorra születtek újabb és újabb gépei, amelyek szinte az egész világon keresett cikkekké váltak. Az alapító 1914-ben halt meg, örökébe fia, Láng Gusztáv lépett, aki újabb fejlődési szakasz műszaki és pénzügyi feltételeit teremtette meg. Ennek jegyében gyára az első világháború idején részvénytársasággá alakult. A húszas években textilipari berendezések és kazánok gyártásával bővült profiljuk, újabb megrendelőket szerezve a vállalatnak. A harmincas évek közepén együttműködési szerződést kötöttek a svájci BBC elnevezésű céggel, amely technológiák és különféle eljárások átadásával járul hozzá a Váci úti gyár műszaki fejlesztéséhez. Ez a szerződés ma is érvényben van: a hazai erőművek többségében BBC-licenc szerint előállított berendezések működnek. A Láng Gépgyárat 1948-ban államosították. Az újabb fellendülés az ötvenes években kezdődött, elsősorban annak köszönhetően, hogy a gyár jelentős szerepet kapott a fővárosi autóbuszok motorikus részegységeinek kifejlesztésében és elkészítésében. Ugyancsak meghatározó szerepet töltöttek be a hazai energiabázis kiépítésében, az erőművi berendezések gyártásában. A vidéki ipartelepítési politika részeként a hetvenes évek fordulóján létrehozták dombóvári gyáregységüket, amely vegyipari és élelmiszeripari berendezések előállításában ért el figyelemre méltó eredményeket. A hetvenes évek második felében több mint egymilliárd forint beruházással javították a termelés műszaki színvonalát, és megteremtették annak feltételeit, hogy bekapcsolódhassanak a — KGST keretein belül megvalósuló — atomenergetikai gépgyártás szakosított programjába. A fejlesztéseknek köszönhetően a gyár ebben az időszakban jövedelmezően és hatékonyan dolgozott, évről évre növelte árbevételét és nyereségét. A nyolcvanas években végbement piaci változások azonban megtörték az addigi lendületet, a gyár egyre súlyosabb gondokkal kényszerült szembenézni. A vállalat pénzügyi stabilitása megbomlott. 1984-ben az illetékes szervek elrendelték a Láng Gépgyár átfogó pénzügyi revízióját. A vállalat élére miniszteri biztost állítottak, akinek megbízatása 1986 decemberében járt le. — Szeretnénk már túllenni a vizsgálaton, hogy nyugodtan dolgozhassunk! Újra Szarka Sándort hallgatom: — Hogy vészelték át az emberek ezt a nagyon nehéz időszakot? Hirtelenjében nem tudok választani a jelzők közül, de a választék. A bizonytalanság nem növelte a vezetés tekintélyét, és meggyengítette az összetartozás kötelékeit. Sokan nyíltan megkérdezték: megmaradunk-e egyáltalán? — Erre mit feleltek? — Semmit, mert mi sem tudtuk. Mégis, az emberek egy része azt hitte, hogy mi tudjuk az igazságot, csak nem merjük kimondani. A bizonytalanság kikezdte mindazt, amit évtizedek alatt felépítettünk. Ezt volt a legnehezebb elviselni. Miközben igen sokan kivették a munkakönyvüket, úgy vélve, nem érdemes tovább várniuk, mert ebből a gyárból, hogy vulgáris legyek, úgysem lesz már „énekes halott". — Hányan mentek el? — Pontos számot nem tudok mondani, de hogy a dolgozók több mint negyede odébb állt egy házzal, abban biztos vagyok. Sajnos közülük sokan a mai napig pótolhatatlanok, noha azt szoktuk mondani, senki sem pótolhatatlan. Ez rövidebb távon nem mindig felel meg a valóságnak. — Meglehet, cinikusnak tűnik, de elképzelhető, hogy még jól A fellendülés első jelei — Olcsó fordulat, de — ha külső segítséggel is — lassan leszámolnak a múltjukkal. Ez örvendetes, bár nyomban felveti, mi lesz a jövővel? Próbáljunk meg valamiféle perspektívát felvázolni! Lesz-e egyáltalán munkájuk? — Nézze van egy, szerintem jó és gazdaságilag megalapozott stratégiánk! De nem látom értelmét bővebben idézni belőle. Egyik fele ugyanis túlságosan általános, másik fele meg — a laikus számára — túlságosan szakmai. Inkább azt felelném, hogy bízunk benne: már az idén elmozdulunk a holtpontról — veszi vissza a szót a vezérigazgató. — Ez nem homokvárra épülő megállapítás, ténnyel támaszthatom alá. Az év első felében 52 milliós nyereséget értünk el. Ne az összeget minősítse, hanem az adatot. A tényt. A fellendülés első felét! És vegye hozzá ehhez, hogy létszámunk érzékelhetően megcsappant. Igen sok szakemberünk külföldön vállalt munkát, ezt elfogadom. Mások kisvállalkozásokban kamatoztatják nálunk megszerzett tudásukat. Ez elfogadhatatlan, s nemcsak a Láng szemszögéből. Anyagilag viszont nem vagyunk egy súlycsoportban. Ez az igazság, s ezen belső elhatározással aligha változtathatunk. — Egyáltalán: megpróbálták? — Ismétlem: pénz nélkül mire juthatunk? — Akkor most már végképp nem értem, minek köszönhető az említett elmozdulás? Se pénz, se szakember. Semmi változás a részletekben. Az egészben pedig előrelépés. Nincs itt ellentmondás? — Nincs. Változott a piac is, mi is. Tisztább lett a termékszerkezetünk. Most már csak jobbára azt gyártjuk, ami méltó hozzánk. Tehát egyedi gépeket. Sikerült újra megjelennünk a nemzetközi piacon is, ez is fontos fejlemény. Több tízmilliós szerződést kötöttünk, tíz évig nincs gondunk, hogy mit gyártsunk. Ez nem túlzás. Mindenről papírunk van. Tanultunk a korábbiakból. Csak ízelítőül, hol ütöttünk nyélbe alkut. Az Amerikai Egyesült Államokban, az NSZK-ban, Svédországban, Svájcban — se vége, se hossza ennek, a számunkra örömteli listának. Természetesen kiszolgáljuk a szocialista országok igényeit is, amennyiben ők is ezt akarják. A Szovjetunióval már megállapodtunk. Itthon sem maradunk megbízás nélkül. Pont azért, mert belátható időn belül nem épül új atomerőmű, megnövekedett a gázturbinák jelentősége. Már bejelentettük főhatóságunknak részvételi szándékunkat. Örömmel fogadták ajánlatunkat. Ez is erősíti az utóbbi években megcsappant önbizalmunkat. — Most már csak azt kérdezném, mikor megy szabadságra? — Talán jövőre... SEREGI LÁSZLÓ is jött a vállalatoknak ez a távozási hullám. Megrendelés híján elég nehéz lehetett értelmes munkával kitölteni a munkaidőt, nem? Nagy Béla, a szakszervezeti bizottság titkára tiltakozik: — Nem, ez nem igaz. Munka itt mindig volt. Az előfordult, hogy nem illeszkedett a gyár profiljába, nem volt méltó kivívott hírnevéhez, de olyan még nem volt, hogy az embereket haza kellett volna küldenünk. Persze ez még nem minősít. Jobban teszszük, ha ezt a piacra bízzuk. Ennyit is csak azért mondtam, mert illett felelnem a — véleményem szerint — korántsem cinikus, hanem nagyon is a mi helyzetünk valóságából fakadó kérdésre. Nem emiatt főtt a fejünk. Inkább a bérek miatt. Képzelje el, ott állunk egy csődbe jutott vállalat — maradjunk a hasonlatánál —, egy süllyedő hajó kapitányi hídján; látjuk, hogy körülöttünk emelkedik az ár, a szó minden értelmében, de egy fillér pluszt sem adhatunk. Iszonyú dilemma, annyi szent! De hát milyen indokkal tartottuk volna a markunkat, amikor tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy ez most nem jár nekünk? Még akkor sem, ha valamennyien a piacról élünk, és a megélhetés egyre nehezebb. — Gyanítható, ez nem növelte a szakszervezet tekintélyét! — Hát nem! De az emberek végső soron megértették, hogy nem a szakszervezet köti a szerződéseket. Tévedés ne essék, nekünk is viselni kell a felelősséget a vállalati döntésekért, viseljük is, de nem rajtunk múlik, hogy merre navigálódik a hajó. Amúgy, tudja, mi volt a legnehezebb? Arra buzdítani a dolgozókat, hogy kapcsoljanak rá, tegyenek még többet, mint eddig, bár cserébe semmit se tudunk adni! Hát ezzel rendkívül nehéz volt megbirkózni. 13