Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - Dr. Kovács Zoltán: Evezősök a Dunán

másik, mindenkori bámulatomat kiváltó alakja a vízipólócsapat Sandy nevű tagja volt. Gyönyörűen crawl-ozott. Próbáltam utánozni, de önbizalmamat súlyos csapás érte: a káprázatos sebesség, amelyet a Duna-uszodában elértem, az állóvízben lassú vánszorgássá csökkent. A régi Bertalan — jelenleg Bertalan La­jos — utca és a Déli összekötő vasúti híd közötti területen hatalmas tó volt, melyet keskeny gát zárt el a Dunától. A Lágymá­nyosi tó területe a Vérmező négyszerese lehetett, és vagy 500 méter széles volt. Fel­töltött területén ma, többek között, a mű­egyetem újabb épületei állnak. A tavat szegélyező bokrok megfeleltek öltözőnek az ide fürödni járó egyszerűbb embereknek. Csónakot is lehetett bérelni. A vállalkozónak — úgy emlékszem — hat egységből álló „flottája" volt lapos fene­kű és egypárevezős, gurulóüléses csóna­kokból. Kissé megviseltek voltak ezek a hajók, de az itteni közönség nem volt finnyás. Unokabátyám fedezte fel számomra a Lágymányosi-tavat, és az ő kezdeménye­zésére ültem először „igazi" csónakba. Ha akkor tudom, hogy életre szóló szere­lem kezdődik az evezéssel, bizonyára megjegyeztem volna a pontos dátumot. Annyi biztos csak, hogy 1932-ben történt. Először a kormánynál ültem, később én fogtam a lapátokat. Ami a kormányü­lésből olyan egyszerűnek tűnt, borzasztó nehéznek bizonyult a gurulóülésen. Evez­ni úgy, hogy közben előre-hátra csússzunk az ülésen, s a lapátokat úgy forgassuk, hogy amikor előre gurulunk, azok a víz felszínén maradjanak, majd lá­bunkkal úgy tolni hátra a kocsit, hogy egyidejűleg az evezőlapátok tollát merőle­gesre fordítva „vizet fogjunk". Jobb és bal hüvelykujjunknak az evezőlapátok végére kell szorulni, derekunkat egyene­sen tartva, könyökünket testünkhöz kell szorítani, miként finom helyen étkezésnél illik. Ezek az egyidejűleg végzendő fela­datok félelmetesen nehéznek tűntek. Az első napon csak azt tanultam meg, hogy ha hátrafelé csúszásnál görcsösen szorí­tom a lapátokat, akkor az evezők tolla belefordul a vízbe, és kiemelhetetlenül be­le­keveredik. Ezt hívják az evezősök rák­fogásnak, így kezdődött... Első csónakomat két barátommal egye­temi tanulmányaink befejezése után vásá­roltuk. Kopott volt, de legfőképpen ne­héz, mint a só. Gyászinduló névre keresz­teltük, mert bármilyen erővel húztuk, ün­nepélyes lassúsággal haladtunk. Három ember egy csónakban... Amíg a Szentendrei-szigetet megkerüljük, 9 ezer evezőcsapást kell tenni. Percenként tizen­hatot. Kilenc órai kemény munka után visszaérkeztünk támpontunkra. Mi ser­kenti ilyen erőkifejtésre az evezést? Első­sorban az, ami a hegycsúcsok meghódító­it is: megcselekedtem! Hetven kilométert evezni egy napon, férfias tett. Aki még fiatal, örvend, hogy képes reá. Férfikorban annak örül, hogy az évek során szerzett rutin mennyivel könnyítette a cél elérését. Hanyatló kor­ban elégtétel: még nem öregedtünk meg igazán, még nincsen nagy baj. De a teljesítményen túl... aki életében egyszer jól kipihenten hajnali öt órakor állt már a vízparton, és nézte a kelő nap fényében szikrázó tükörsima vizet, melyet még nem borzolt fel semmiféle jármű, el­lenállhatatlan vágyat érez, hogy vízre szálljon. (Hasonló érzés, mint a kora reg­geli uszodában elsőnek ugrani a kristály­tiszta medencébe.) Amikor pedig elindul­tunk, elhagyva a szárazföldet, úgy érez­zük, a parton hagytuk minden gondun­kat-bajunkat. Visszagondolva ezekre a régi hajnalok­ra, most is látom az üresen sorakozó sté­geket a néma Duna-parton. Csak a Susz­ter-malom melletti pallón áll egy horgász, az öreg Fojt János bácsi. Mellette elma­radhatatlan társa, a macskája. Izgatottan várja a zsákmányt, mert a kis halakat ő kapja. Hajnalonként úgy baktat gazdája után a vízpartra, mintha kutyának szüle­tett volna. Az öreg pedig minden találko­zásunk alkalmával felénk dörmögi a hor­gászátkot. A fene egye meg az evezősöket egytől egyig — miattuk nem fogok rendes halat, folyton felkavarják a vizet! Ez egyébként minden horgász rögesz­méje, pedig nekik is tudni illenék: balsze­rencséjükről legkevésbé az evezősök te­hetnek. Mégis ős­ellenségnek tekintik őket, amiért a part mellett húznak felfelé a kisebb sodrásban. Kudarcukat annak a néhány evezőcsapásnak tulajdonítják, és azt szeretnék, ha a Duna közepén evez­nénk fölfelé. Ma már kevés evezős indul hajnalban. Lustábbak lettek a fiatalok? Erről is hal­lottunk-olvastunk már. Az öreg evezősök elkopnak lassan, amint a régi csónakok, csónakházak is. A vízi életben ma na­gyobb szerepet játszik a kajak és a kenu a kielbootnál. Kétpárevezős csónakban nem lehet igazán versenyezni, nem arra készült, csak a sportolásra jó. Talán ezért hanyatlik a becsülete. A régi evezősökkel együtt tűnnek el a csónaképítő iparosok is. Ezek a mesterek elengedhetetlen szereplői voltak a dunai vízi életnek. Csónakot készítettek­javítottak, egyesek csónakházat építettek, víkendtelepet létesítettek abból a pénzből.

Next