Budapest, 1988. (26. évfolyam)

5. szám május - Dr. Kovács Zoltán: Evezősök a Dunán

VÍZI ÉLET amit ipari tevékenységükkel szereztek. Dóka, Eper, Fost, Bergsmann... Akik még élnek ebből a generációból, már csak emlékeiknek élnek. Önálló műhelye, ipar­engedélye csak Eper János fiának van, páran a sportegyesületek által fenntartott javítóműhelyekben dolgoznak. Ha ma valaki javíttatni akarja csónak­ját, alig talál vállalkozót. Kétpárevezős csónakot 1946-ban 3500 forintért építet­tek, ma 40 ezer forint körül van az ára. Ha egy mai fiatalnak ennyi pénze van, in­kább használt gépkocsi vásárlására gon­dol. Eladó használt csónak akad, de a ve­vő szeretne hozzá egy kis szobácskát is. Ezt már alig kap. Öltözőszekrényt — ta­lán. A nyaralószobák foglaltak, az újak, ha épülnek egyáltalán, ára irreálisan ma­gas. A római-parti víkendszobabérlők tete­mes része nem megy vízre. A garázsban porosodó csónak adja a jogcímet a szoba­bérlet évenkénti meghosszabbítására. Aki 30-40 éve bérlő, és kora miatt már nem kí­ván evezni, joggal tartaná méltánytalan­nak a bérlemény felmondását. A nyugdí­jasnak a napozás, a csend, a jó levegő megér évi 2-3 ezer forintot, ennyiért tartja fenn ugyanis a kis szobát. A porosodó csónakok többségének gazdája azonban vállalat, intézmény. Ha nincs a vállalatnak megszállott sportfele­lőse, aki lelket lehel a szakosztályba, a csónakok a garázsban árválkodhatnak egész nyáron. Főként az 1947-ben államo­sított és azóta a Sportlétesítmények Válla­lat kezelésében levő csónakházakra és bérlőikre áll ez. Az önálló teleppel és csó­nakházakkal rendelkező vállalatok, intéz­mények dolgozói szintén csak a hétvége­ken jelennek meg a Dunán. Hétköznapo­kon, a legnagyobb kánikulában is csak pár csónakot látunk kikötve Szentendre vagy Dunakeszi alatt, a kavicsos parto­kon. Hiába keressük a Római-part valami­kori hangulatát. A mai fiataloknak fogal­muk sincsen, milyen romantikus volt egy­egy vasárnap este, sötétedés után a Dunán százával leereszkedő csónakok látványa: a sok imbolygó fény — lampion, vihar­lámpa —, mert kötelező volt a csónakok kivilágítása. Számos csónakban zene is szólt: harmonika, mandolin, gitár. És a legszebb zene: az emberi ének. íme, egy korabeli hirdetés: „Az összes vizi hangszerek közvetlen gyári beszerzé­se: harmonikák már P. 7.80-tól... man­dolinok P. 14.50-től... prim­banjók P. 23.50-től... Meinel és Herold hangszer­gyár Budapest IX. Üllői út 19." Ma már nem lehet késő este visszaér­kezni csónakkal. Indulni is bajos hajnal­ban. A nyolcórás munkaidő meghatároz­za a csónakházak nyitvatartását. A televí­zió sport- vagy krimiműsorai pedig haza­csábítják a szabadból az embereket: szá­mos jobb sorsra érdemes dolgozó a tévé előtt ülve­­ „sportol", hízik. Az egyesületi evezősök valamikor a Margitsziget körüli úszó csónakházakból indultak négy- vagy nyolcevezős hajói­kon. Egy 1884-ben készült Budapest­térkép szerint a Lánchíd budai hídfőjének közelében, az Apor utcával szemben állt a vízen a Nemzeti csónakda. Ezen a térké­pen más hasonló intézmény nem szerepel. A későbbi térképen a Lukács fürdő mel­lett látható a Duna, Hunnia, Pannónia, Sirály csónakház, a Margitsziget pesti ol­dalán a Nemzeti és a Neptun csónakház. A Római-parton a legismertebb egyesü­leti csónakház a BBTE tulajdona volt. Amióta az ÁISH tulajdonában van, csó­nakot sohasem látok vízre tenni innét. Le­het, hogy irodaháznak használják, annyi az adminisztrálni való? A Római-part első csónakházai 1920-1926 között épültek. Az úttörők: Magas­házy Mihály 1920; Smóling Béla 1921; Fojt János és fiai 1923; Podoletz Gusztáv 1924. A Somody-csónakház 1926-ban épült a Soroksári Duna-ágban, az Indián csónakház 1930-ban a Népszigeten. A római-parti csónakházak közül eredeti formájában már egyik sincs meg. A szép gerendaszerkezetű homlokzatot — re­mekbe készített ácsmunka volt — vagy le­bombázták (Magasházy), vagy lebontot­ták. A harmincas években húsz csónak­ház volt a Római-parton, a vasúti hídtól a Szentendrei-sziget alsó csúcsáig. A szem­ben lévő újpesti oldalon hat, a Népszige­ten 14. A Pesti Hírlap szerint 1932-ben a dunai rendőrség több mint 10 ezer csóna­kot tartott nyilván. A csónaktulajdonosok többsége ma­gántisztviselő volt. Az előkelő egyesüle­tekben a köztisztviselők eveztek. Aschner Lipót, az Egyesült Izzó tulajdonosa 1929-ben építtette a Tungsram-üdülőt, a sziget­csúcs vonalában, a budai oldalon. Ké­sőbb szemben, az újpesti oldalon egy má­sik telepet létesített — tisztviselői részére. Gesztusa bírálható, de a gyár dolgozóiról való gondoskodás minden dicséretet meg­érdemel. Ezekben az években a hosszabb mun­kaidő és a kapitalista munkafegyelem el­lenére is nagyon sok evezős járt ki hétköz­nap, munkaidő után a Dunára. Ma több­ 10 Amikor a Duna Budapestet szívesen nevezik fürdővárosnak az idegenforgalmi kiadványok. A főváros nevéhez illesztett jelzővel ugyancsak sokszor hivatkozunk a táj becses történelmi fürdő­kultúrájára. Az ókortól a középkorig, majd a török időktől napjainkig szinte folyamato­san követhetjük a budai, óbudai forrásokból táplált fürdőhelyek látható és írott emléke­it. A Pünkösdfürdőtől a Gellért-hegyig húzódó, három nagyobb csoportra oszló hévíz­rendszer gazdag múltja még sok meglepetést tartogat a kutatóknak. E fürdőhelyek történetére mindig vissza-visszatérünk, hiszen a múltjukhoz kapcsolódó események egyben a várostörténet adalékai. Kevésbé ismert a dunai fürdőzés históriája, noha a várost átszelő folyó vize nyilván minden korban szívesen látta a hullámaiban megmártózni áhítókat. Az első dunai uszo­dákat a napóleoni háború után építették azért, hogy a katonákat úszni tanítsák. Pesten, a Lánchíd tájékán 1817-ben vízre bocsátották azt a tutajok övezte, mintegy húsz méter hosszú faépítményt, ahol úszóleckét vettek a katonák. A tákolmány közepén egy felül nyitott, vízbe süllyesztett lécszerkezetet helyeztek el. A nyakig érő vízben bátran megáll­hattak az úszni tanulók, s akik már elsajátították az alapismereteket, a mély vízbe is ki­merészkedhettek. A katonai úszóiskolát civilek is használhatták. Az uszoda párját hama­rosan a budai oldalon, a mai Batthyány téren helyezték vízre, s ott működött az első vi­lágháborúig. A katonai úszóiskolák sikerét látva, elsőként Mayer György nyitott hasonló elvek sze­rint épült Duna-fürdőt és úszóiskolát 1829-ben ugyancsak a Lánchíd pesti oldalán. Pél­dájára csakhamar megnyílt a Scholtz-féle uszoda, ezt követte az Ullmann alapította, ké­sőbb Nemzeti Uszoda néven ismeretes intézmény. Aztán, a múlt század harmincas évei­ben megnyílt a Duna-fürdő, amelyet Depiny Péter alapított; ennek már tizenkét kisebb és két nagyobb medencéje volt, magánosok és családok is látogatták. Széchenyi István is gyakran igénybe vette az uszoda szolgáltatásait. Walter József 1852-ben alapított Duna-

Next