Budapest, 2006. (29. évfolyam)

3. szám március - Lengyel Balázzsal Zeke Gyula beszélgetett: „...mint sokszor életem során egész' másféle világ van...”

BUDAPEST 17 — Lassan alakult, valahogy lényege­sen kisebb volt Budapest. Zártabbak, meghittebbek voltak a környékek, az em­berek kapcsolatban álltak egymással, be­szélgettek, egyáltalán ismerték egymást. Ez ma már nincs meg, kiveszett szinte teljesen. — A családod, az első saját lépések? - Apám az Első Magyar Általános Biztosítónál volt, keveset láttam otthon, szeretett bridzsezni. Ott dolgozott a Hangli közelében, de nem tudom, mi­lyen helyekre járt. Azután hamar, 1943-ban meghalt. Én akkor már egy éve ka­tona voltam. Akkor a család a Ferenc Jó­zsef rakparton lakott, egy ideig ott éltünk. Ma sem lehet nagy öröm katonának len­ni, de az borzasztó volt. Előtte jogot vé­geztem, és azt mondta az apám, legyek pénzügyi díjnok. Volt egy autórészlege ott a 4. kerületi adófelügyelőségnek, és annyi autója volt ennek a városnak, hogy egyetlen budapesti részlegen az összest föl lehetett írni. Hát most gondold el ezt mai szemmel. Személygépkocsik, teher­gépkocsik együtt. Még lényegesen több volt a villamos, azok jártak keresztbe-ka­sul a városban. Amúgy teljesen fölös­leges dolog volt az egész, emlékszem, de 119 pengő húsz fillér volt a fizetésem. — Legalább elkezdhetted az életedet, sa­ját pénzed volt.­­ Hát igen, elkezdhettem, de az a­pámnak több pénze volt. A Márciusi Front egyik oldalhajtása volt, itt említe­ném meg, a Művészek, Írók, Kutatók Szö­vetsége is. Bibó Istvánnal, Erdei Fe­renccel, Kovács Imréve­l és közismerten baloldali színészekkel, Major Tamás­sal­, Gobbi Hildával a soraiban, náciel­lenes esteket rendeztünk 1942 és 1944 közt a Vigadóban és más arra alkalmas helyeken. Emellett én húszéves korom­ban publikálni kezdtem már, és jártam presszókba, kávéházba is. Igaz, a költők tizenkét évesen kezdik. Onnan lettem azután katona, és a Petőfi laktanyából e­gyenesen hadi helyzetbe kerültem, szol­gáltam Óbecsén és Újvidéken is. A ma­gyarság, már az itthoni magyarság egy része elég szélsőséges volt, németbarát, amit mi nem szerettünk. A szakaszban volt egy nyilas, az azonnal átment az o­roszokhoz, amint lehetett. — A háború utolsó, igazán veszélyes hó­napjait katonaszökevényként élted át, Pesten. — Igen, 1944 októberétől voltam Pesten. A nyilas időszakot három külön­böző lakásban, a Ferenc József rakpar­ton, a Margit körúton és a Múzeum kö­rúton éltük át Nemes Nagy Ágnessel, aki akkor már a feleségem volt. Embe­reket bújtattunk, de magamat is véden­em kellett, mert katonaszökevényként veszélyben voltam. Mindezt megírtam már, nem ismétlem magam. Azt viszont elmondom, mert a város, a XII. kerület mai ügye is, ahol lakom, hogy hibás az Apor Vilmos téri holokauszt-emlékmű. Nemes Nagy Ágnessel mindketten része­sültünk ugyan az emberéletek mentői­nek járó igazak kitüntetésben, ám az ő neve nem szerepel a táblán. Helyette érthetetlen hibaként a Lengyel Balázsné Hajnal Anna név áll. Elvárom azoktól, akiket illet, hogy hozzák helyre, javít­sák ki valahogy. Hajnal Anna jó költő volt, maga is üldözött, de a mentéshez és hozzám semmi köze nem volt. - Megígérhetem, hogy ez az interjú eljut a kerület polgármesterének asztalára. De menjünk tovább: milyen emlékeid vannak az ostromlott, és a romokból felé­pülő Budapestről? — Az emberek egy része azért telje­sen tisztában volt azzal, hogy mi törté­nik itt. Voltak tisztességes emberek is, emlékszem például, hogy a Schilling nevű borbély, aki ott lakott a Ferenc Jó­zsef rakparti házban, még az Ullmann méltóságos úr nevét se mondta ki, hogy ne hozza veszélybe a pincében, és a házfelügyelő is tisztességes volt, tud­ták, hogy zsidókat mentünk. Örley Ist­vánnal együtt mentünk Szerb Antalhoz és Halász Gáborhoz, meg Sárközi György­höz­ is, de nem sikerült menteni őket, nem hagyták magukat. Radnótival én még jóban is voltam, és őt is azért lőtték le, mert nem akart megmenekülni, szem­ben mondjuk Vas Istvánnal, akit Ottlik bújtatott. És hát a város? Azt nem lehet elmondani. Minden pillanatban meg­halhatott az ember, ahogyan például Ör­ley meg is halt a végén egy repesztől a Molnár utcában, cigarettázni jött fel a pincéből. Hát az borzasztó volt, amikor felrobbantották a hidakat, lehetett az egész városban hallani a dördüléseket, és voltak, akik sírtak, hogy jaj, a hídja­ink, mi lesz. A Ferenc József híd közepe kiesett, és a pillérek dőlve álltak egy da­rabig. A golyónyomokat látni ma is, tele volt repesznyomok­kal a város. És a né­metek még január 19-e után is lőtték az oroszokat, vagyis hát Pestet a túloldalról. És rom volt minden, színtiszta rom. Az e­gyik szobánk is az égbe nyílt, szétlőtték. — Úgy tudom, elég kemény tél volt, rész­ben ennek köszönhető, hogy nem szaba­dult el semmiféle járvány. — Igen, de érdekes, hogy az em­berek a partra hordták a szemetet, oda­tették végig az egész Duna-part mellé, mindenütt óriás szemétdombok voltak, mert mindent odadobtak, ami szemét volt, vagy amit szükségtelennek tartot­tak. Jó ideig tartott, nyár közepéig is, mi­re kitisztították nagy nehezen a partot. Pilinszky ott lakott, miután hazajött negy­venöt májusában, akkor kezdődött az iro­dalmi kapcsolatunk. Hullákba még be­leszaladtam egy-két évvel utána is a bu­dai részeken, az erdő felé, az rémes volt. Igen, az embereket úgy lőtték le, mint ahogy ma a tévében szokás, mintha mi sem történt volna. A nyilasok is iszonya­tosak voltak, és gonoszok, de az oroszok is. Semmibe vették az életet, az embere­ket nem vették áldozatnak. — Itt kell abbahagynunk, volna-e valami szebb zárszód a ma városáról? — Ugyanazt látom és érzem, amit éle­tem során már sokszor: egész­ másféle vi­lág van.

Next