Budapest, 2006. (29. évfolyam)

3. szám március - Jolsvai András: Visszajáró XXIV.

7.A BUDAPEST tótérré alakították át a padlásteret. (Hátra van a klímaberendezés felszerelése.) Az épület kívülről - leszámítva az utólag hozzátoldott lépcsőházat — visszanyerte eredeti arculatát, az összes stukkóval és fa ablakkerettel együtt. Belül eltüntették az 1981-ben felrakott sötét burkolatokat, mostantól ismét Bartók korszakának fehérre meszelt falai fogadják a látogatókat. Az első emeleti szobákból még huszonöt éve alakítottak ki koncerttermet (a kamarahangversenyek már újra megkezdődtek), ezen nem változtattak. A második emeleti három szobát viszont ahhoz hasonlóan rendezik be, ahogyan a zeneszerző idejében használták őket. A dolgozószoba éppen olyan lesz, mint régen: íróasztal, zongora, fonográf, szék - mintha csak az imént lépett volna ki innen a Mester. Eredeti bútorok kerülnek az ebédlőbe is, a harmadik szobába pedig az eredetileg az alsó szinten használtakból válogatják össze a berendezést. Azokat a faragott népi bútorokat teszik közszemlére — többet a korábban látottaknál —, amelyeket Bartók egy körösfői asztalostól rendelt. És azok a köcsögök, színes tálak kerülnek rájuk, amelyek ugyancsak Erdélyből kerültek ide. A padlástérben helyet kapnak a zeneszerző személyes tárgyai, eszközei és érdekes gyűjteményei, az őt ábrázoló bélyegkollekcióval együtt. A helyreállítás gondosságára jó példa az új lépcsőkorlát. A házban Bartók idejében Kós Károly-motívumokkal faragott fakorlát szegélyezte az ugyancsak fából készült lépcsőt. Ezt 1981-ben, ki tudja, miért, barátságtalan fémcsőkorláttal helyettesítették. Most a kispesti Wekerletelepen látható Kós-motívumokat idéző kovácsoltvas kapaszkodó került a márványlépcsők mellé. Az emlékházról új, kibővített tájékoztató füzet készül a régi alapján, egyebek között olvasható lesz benne a finanszírozó Vásárhelyi Gábor beszámolója a felújításról. Albumot is terveznek, amely Visszajáró XXIV. Mostan nem megyünk sehova, maradunk itten, szűkebb pátriánkban. Mert hát az mégsem járja, hogy évek óta járkálunk szeretett városunkban alá és föl, voltunk fényes sugárutakon és elhagyott mellékutcákban, andalogtunk ligetekben és hegyeken, tereken és sikátorokban, csak éppen életünk legfontosabb helyszínéről, lakóhelyünkről nem ejtettünk szót. Pedig több mint húsz esztendeje, hogy itt vagyon lakásunk (Bornemisza Péterrel szólván), Külső-Terézváros belsejében, egykori káposztaföldek helyén, melyet a millennium építési láza bontott be fényes (vagy matt) bérpalotákkal, s merthogy ez a rész jobbára tervezőasztalon született meg, van is valami művi, valami mesterkélt az egészben — egy kissé túl szabályosak a háztömbök errefelé, s e szabályosságot csak növeli a Körönd s minden következménye, például, hogy az Andrássy utat keresztező utcák közül itt minden másodikat tőrbe csalja a négy köröndi palota egyike: miattuk nem futnak ki ezek az utcák az Andrássyra. Ez adja mára értéküket - csöndesebbek, nyugalmasabbak környékbeli társaiknál. Egyikük, a Bajnok utca, több mint húsz esztendeje otthonom. Amikor annak idején először jártam erre (újságban hirdetett cserelakást keresve, s mint e történet bevezetőjéből is kiderült, találva is), alaposan eltévedtem a környéken - megvezettek a bonyolult szisztéma szerint egyirányúsított (s akkor nekem még szinte teljesen egyformának látszó) utcák. Nem is értettem pontosan, minek kell itt egyirányúsítani - az a néhány autó, mely a környéken lakott, elfért volna a járda egyik oldalán is, mellettük dalolva lehetett volna két sávon közlekedni. Mára meg a későn jövő már háromutcányira sem igen talál parkolóhelyet magának, pedig amerre a szem ellát, fizetőparkolás van minden négyzetcentiméteren, de hát a helyiek autóslétszáma is alaposan megnövekedett húsz esztendő alatt. Nem csoda, hogy a környékbeli új házaknak a mélygarázsok adják legfőbb varázsát, egy-egy teremgarázsnyi hely gyakran fél lakásnyit érő pénzösszegért cserél gazdát. (Mára minden környékbeli foghíjtelek beépült, pedig tizenöt éve jó néhány akadt még, éppen annyi, amennyit a háborús bombázás itthagyott. Merthogy negyvenöt és kilencven között egyetlenegy ház született a környéken, az is MÁV-célokra és -színvonalon. Garázs nélkül, persze.) Sétáljunk hát végig komótos tempóban a Bajnok utcán, s közben próbáljunk visszaemlékezni, milyen volt itt a világ húsz év előtt. Az ember azt gondolná, semmi nem változott. Pedig ez nagyon nincs így, de hát az a helyzet, hogy legkevésbé azokon vesszük észre a változást, akiket mindennap látunk. (Ezért szoktuk magunkat, indokolatlanul, jóvágású fiatalembernek képzelni.) Megváltozott nagyon a Bajnok utca is e két évtized alatt. Igaz, a házak kívülről ma is olyanok szinte, mint régen. Többségük háromemeletes bérház a múlt századforduló modorában, főlépcsővel meg cselédlépcsővel, apró udvarral (közepén funkciója vesztett porció), nagy belmagasságú, világos, elegáns utcai és töpörödött udvari szobákkal, házmesterlakással, lift nélkül. De azért az a 'szinte" két mondattal korábban — erős. Hiszen itt is épült két új ház — az egyik elegáns irodapalota méghozzá, Bajnok Center, ez a neve szegénynek -, felújítottak más kettőt (egyiket az üdvhadsereg, sajátos üdvhadsereg-rózsaszínre festve az utcai homlokzatot, a másikat egy rejtélyes beruházó, akinek az önkormányzat egyetlen napon sok ezer négyzetméternyi terézvárosi padlásteret adott el a fejünk fölül - valaki nagyon jól járt, s az megint nem mi voltunk), és ez a négy egység egy háromsaroknyi utcára már erősen rá tudja nyomni a bélyegét. Megjelentek aztán a kisvállalkozók - sarki közértek, kifőzdék, ilyenek —, aktivizálódtak az utcára nyíló pincehelyiségek, és maradt néhány üzlet-hírmondó a régi időkből is (asztalos, vésnök, na és főleg a szépen felújított szerencsebolt — remélem, van, aki emlékszik még Gazdag Erzsi nevére). Ennyi a változás. Meg, persze, az utcanév (Bokányi Dezső, az öreg szakszervezeti bajnok takarta el évtizedekig az eredeti nevet) és egy fekete festékkel ejtett falirat a MÁV-ház oldalán. „Bácskát vissza!", amit egy szerkesztőhajlamú utófirkáló „Bicskát vissza!"-ra tompított vagy élesített, tetszés szerint.