Budapest, 2008. (31. évfolyam)

4. szám április - Zeke Gyula: A főváros szélén

2008 április Aztán jött a rendszerváltás, a nagy cezúra. 1949-ben a tulajdonosoktól elvették, amijük volt, a szovjet mintára szervezett államkapitalista rendszer kezébe kerültek a termelőeszközök, a föld, a tőke, a vagyon. Így lett „tulajdonosa” mindennek a „magyar dolgozó”, micisapkásan, lódenkabátosan, leváló talpú cipőjében. 1989 után az állam megszabadult a vagyontól, és többnyire a nemzetet is megszabadította tőle. Nem Weiss Manfréd, nem a Goldbergerek, és nem a Polgári Serfőzde Rt. részvényesei kapták vissza jogos tulajdonukat. A nagy kótyavetyén azok a „hozza a tőkét!” külföldiek jutottak hozzá a javakhoz, akik többnyire csak a piacot akarták megvásárolni. S azt bagóért meg is kapták. De 1990-ben a Kôbányai Sörgyár éppen önállóan működött, és Vállalati Tanácsa ügyesen manőverezett. Zártkörű tendereket írtak ki, csak szakmai befektetôket hívtak meg, és a végén a „menyasszony” olyan kérőnek nyújtotta a kezét, aki ezt a házasságot komolyan gondolta. A Dél-Afrikai SAB-nál (South African Breweries) nem kellett attól tartani, hogy saját söreivel akarja elárasztani a piacot, a kôbányaiakat és a kôbányait kiszorítva. A SAB, dicséretesen, a magyar hagyományok őrzôjévé, folytatójává vált, így korosztályunk, bár modern gépsoron gyártott, de klasszikus ízű söröket ihat, akárcsak egy századdal korábban nagyapáink vagy dédapáink. Csakhogy akkor a sörözésnek semmihez nem fogható vidám hangulata volt, valami könnyed derű, egymás közötti béke, kedély és sok-sok nevetés lengte körül a korsót emelgetô társaságok asztalait. Napjainkra ez utóbbiak mintha teljesen hiányoznának, de hát errôl a SAB vagy a kôbányai sör igazán semmit nem tehet. Amint a fotóról is látják, ezt a „felcímet” viseli az a végre megírt és napvilágot látott kötet, amelyet pár sorban bemutatok itt Önöknek, a munka egyik fő célközönségének. A Feitl István szerkesztette, több szerzős tanulmánykötet megszületésével régóta hiányzó oszlop került a helyére a várostörténet lassan magasodó, s el teljesen soha nem készülô szellemi épületében. Budapest főpolgármestereinek és polgármestereinek életrajzai állnak benne egymás mellett, a várostörténet eddig kevéssé ismert és kutatott fejezeteire régóta szomjazó közönség örömére. Békés Anna, Horváth J. András, Palasik Mária, Sipos András és Varsányi Erika tollából – ha fogalmazhatunk még így a számítógép-korszak délelőttjén – a polgári korszak (1873–1950) tizenhat főpolgármesterének és tizenkét polgármesterének politikai pályaíve vetül elénk. Tudományos igényű biográfiák ezek, még ha a szerkesztő – láthatólag az olvasókedv ébren tartása érdekében – arra kérte is a szerzőit, hogy ezúttal tekintsenek el a tudományos műformától, és ne lássák el riasztó lábjegyzetekkel a szövegeiket. Hiányukért a kötet végén bőséges, a megírt politikai személyiségek szerint tagolt bibliográfia kárpótol, szakirodalmi és forrásválogatás, erre utal legalábbis a címe: Tájékoztató irodalom. Megnyugtató az is, hogy pontos tájékoztatást kapunk a kötet fotóinak és illusztrációinak lelőhelyeirôl. Míg a Budapestre irányuló várostörténeti kutatások az elmúlt évtizedekben számos területen – így elsôsorban a társadalomtörténet, művelődéstörténet és az építészettörténet különféle tárgyköreiben – komoly monográfiákkal és tanulmányokkal gazdagodtak, lemaradás mutatkozott a sokáig egyeduralkodó politikatörténet terén. Kézikönyv-funkciókkal is bíró mű pedig utoljára majdnem harminc éve jelent meg: a Budapest története akadémiai sorozat öt kötete. (A nemrégiben napvilágot látott Budapest krónikája című képes kronológia fontos munka a nagyközönség számára, ám több tekintetben nem elégíti ki a tudományosság követelményeit.) Sipos András nem csupán a kötet számos fontos alakjának politikai pályaképét rajzolta meg, külön figyelmet érdemel a főpolgármesteri és a polgármesteri intézményt s egymáshoz való viszonyuk történetét áttekintô bevezetô tanulmánya, amely a „Dualizmus” a főváros élén címet viseli. Nem puszta formai párhuzam ez, de igen tartalmas észrevétel. Amint ismeretes, az egységes Budapestet, annak jogállását és szervezetét az országgyűlés az 1872:XXXVI. számú törvényben alkotta meg. A központi hatalom érdekeinek képviseletére – a megyei főispáni intézmény mintájára – ez hozta létre a főpolgármesteri intézményt. A város mindenkori, a képviselő-testület által választott polgármesterének vele együttműködve kellett Budapestet irányítania. Nem csupán mûködôképesnek, de olykor termékenynek bizonyuló viszonyuk így számos tekintetben hasonlatossá vált a dualista monarchia két államának viszonyához, sőt, túl is élte azt, hiszen kisebb jelentôségû hatáskör-módosításoktól eltekintve egészen a tanácsrendszer 1950-es bevezetéséig fennmaradt. A jelentôs pozíciót betöltô személyiségek életrajza akkor is túlmutat önmagán, ha történetesen nem jelentôs személyiséggel van dolgunk. A fôpolgármesteri és polgármesteri biográfiák sem csupán önmagukban érdekesek, számos ponton gazdagítják a Budapest múltjára irányuló köztörténeti tudásunkat is. Talán az ismert és kevéssé számon tartott politikai személyiségek jellemrajza, társadalmi és életszférájuk bemutatása hagyhat némi hiányérzetet az olvasóban. Jóllehet a városvezetés e „dualizmusa” a Fôvárosi Tanács elnöki és a Budapesti Pártbizottság elsô titkári pozícióiban formailag 1950 után is fennmaradt, a város sorsát komolyan befolyásoló döntések sokszor magasabb szinteken születtek meg. A kötet szerkesztôje ezért és a belôle folyó kutatás-módszertani bizonytalanságokra hivatkozva egyelôre eltekintett a folytatástól. Mi, olvasók azonban nem szívesen várnánk további három évtizedet. A fôváros élén. Budapest fôpolgármesterei és polgármesterei 1873-1950. Szerkesztette Feitl István. Budapest, 2008, Napvilág Kiadó, 304 p., 3500 Ft. A főváros élén Zeke Gyula 37 BUDAPEST