Budapest, 2009. (32. évfolyam)

7. szám július - Farkas Zsuzsa: A bécsi festő, a pesti fényképész, a budai vendégfogadós

BUDAPEST 1878-ban ezt a műtermet eladták az Ellin­ger testvéreknek, akik a következő húsz évben folytatták a kialakított reprezentatív portrékészítési hagyományt. A budai vendégfogadós 1865-ben Borsos és Doctor nyílt árverésen megvásárolta a Szép Juhászné vendégfo­gadót a budai hegyekben. Egy ideig – főleg a kortársak számára – ez csupán meggaz­dagodásuk ékes bizonysága volt. Néhány 20. századi történész azonban e lépést a lecsúszás jeleként értékelte, amit összekö­töttek a részegeskedés vádjával. Ez utób­bira nincs bizonyíték. A gyönyörű fogadót Pavianovich János, Buda jegyzője építet­te a Svábhegyen, 1780 körül. A Wirthaus Zur Schönen Schäferin a három holdas ré­ten népszerű kirándulóhely volt, melyet később emeletes ráépítéssel bővítettek. Rudolf Alt Buda-Pestet bemutató, 1845-ben megjelent 32 rajza között ott található az 1830-as években a régi ház mellé épített klasszicista mulatóhely képe. Borsos és Doctor 13.000 forintért vásá­rolta meg a vendégfogadót. A sajtó félig komolyan, félig irigykedve és csipkelődve kommentálta a mesterek meggazdagodását. Megállapították, hogy a (képzô)mûvészek le­nézik a fényképészetet, miközben nélkülöz­nek, tengôdnek. A fényképészek kikacagják ôket, miközben gyorsan gazdagodnak. Ha­sonló kritikát kapott Mayer György fényké­pész is, aki a Monarchia területén felállított, jól jövedelmezô mûtermeinek köszönhetôen több házat tudott vásárolni Pesten. Borsosék rendbehozták a kirándulóhe­lyet. A korabeli újságok beszámoltak a hét­végi mulatságokról, állítólag Deák Ferenc is kedvelte ezt a fogadót. 1866 májusától a budai Lánchíd térrel rendszeresített társas­kocsik indultak a hegyre. 1867-ben felújítot­ták az épületet, némileg tovább bôvítették. Építkezés közben a vendéglôtôl különálló emeletes ház falában, mely a pálosok szent­lôrinci kolostora volt, megtalálták babenbergi Mehlmeister Henrik (Mátyás király jegyzôje) márvány sírkövét a 15. századból, melyet a Nemzeti Múzeumnak ajándékoztak. 1869-ben kiépítették a telken áthaladó vá­rosi utakat, melynek következtében a foga­dó egyre megközelíthetôbbé vált, új kutakat fúrtak és padokat is telepítettek. Komárik Dénesnek köszönhetôen megismerhettük a fôépület elôtti díszkerten álló szép fa pavi­lont, melyet 1872-ben Linzbauer István épí­tész tervezett. Ez az önálló hangverseny- és táncterem a közönség kényelmét szolgálta, egész nyáron számos bál színhelye volt a fo­gadó. 1874-től már a budai közúti vaspályán, vagyis a fogaskerekűn is el lehetett érni, a Lánchídtól pedig társaskocsin és fogatos kocsin is fel lehetett jutni. 1877-ben arról tudósítottak, hogy az egyik jótékonysági bálon hatvan pár táncolt a nagyteremben. Borsos halála után egy évvel, 1884-ben a táncterem leégett. (Minden hírlapi élcelődés ellenére ebben a fogadóban nem tartottak fenn fényképészeti műtermet.) Borsos jól fektette be a vagyonát, Leánya Vilma örökölhette. Elsô férjétôl, Varságh Já­nostól két fia született: Varságh Zoltán és Varságh János, majd második férjétôl, az író Bársony Istvántól még egy fia: Bársony Elemér. Borsos három unokája sajnos nem őrizte meg személyes írásait, leveleit, napló­it. Így sok tisztázatlan kérdés maradt ránk, rengeteg találgatnivaló akad, mindenki a maga elméleteit erőltetheti, hiszen egyiket sem lehet kellően bizonyítani. Nekrológjá­ban így tagolják ezt a hármas pályát: jeles arcképfestô – keresett fényképész – egyszerû vendéglôs. A nekrológ írója szerint a sors forgandóságának köszönhetô, hogy elfelej­tett emberré vált. Hozzátehetjük, elfelejtett, de gazdag emberré. Nem úgy, mint példá­ul az egykori pályatárs, Szentkuty István fényképész, aki elszegényedett és öngyilkos lett. Országh Antal kiváló porcelán-fény­képész a pályáját elhagyva minisztériumi alkalmazott (szépíró) lett, majd szintén az öngyilkosságba menekült a szegény­ség elől. Pályát változtatni és megtartani, jól befektetni a megszerzett vagyont nem csak szerencse dolga. Egy kiváló festőt per­sze másként ítél meg a közönség, mint egy mestert. Nem bocsátja meg a tehetséggel megáldott embernek, hogy nem küzdött tovább, nem alakította át a stílusát, nem haladt a korral, vagyis hogy nem maradt a kivételes festôi pályán. Az biztos, hogy a technika fejlôdése be­folyással volt a mûvészre, és az új médium már a dagerrotípia korában, a festôi fény­viszonyok kutatása közben az érdeklôdése elôterébe került. Ezt bizonyítja az a talbo­típia, mely 1856-ban – tehát még festôként ábrázolja a mûvészt fényképészeti eszközök között állva. A fényképezôgépre könyöklô mester mellett balra különbözô méretû da­gerrotípia-lemezeket, jobbra pedig az 1855-ben feltalált sztereónézôket helyeztek el. Hatalmas fényképészeti életmûvének – mely inventáriuma szerint 44 ezer negatív­ból állt – kis része a Magyar Nemzeti Ga­lériában, egy másik része pedig a Magyar Fotográfiai Múzeumban, Kecskeméten te­kinthető meg a nyár folyamán.­­ Borsos József festő és fotográfus (1823-1883) Magyar Nemzeti Galéria (Budapest, Budavári Palota) 2009. június 18. – október 25. Borsos József, a portréfényképezés XIX. századi nagymestere Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecske­mét, 2009. június 19. – augusztus 30. FSZEK Budapest Gyűjtemény 2009 július Borsos József: József nádor tér, 1873 Klösz György: Budapest látköre sorozat: A Gizella tér, 1873 17 BTM Kiscelli Múzeum, Fényképtár

Next