Budapest, 2010. (33. évfolyam)
8. szám augusztus - Szécsényi Mihály: Egy pesti garniszálló 1891-ben
BUDAPEST 2010 augusztus A legnagyobb gondot és kihívást azonban az okozta a hatóságoknak, hogy a felhozott üzelmek megszüntetése iránti intézkedésre a rendőrség törvényes alappal nem bírt. Titkos kéjnőnek ugyanis csak az számított, akit előzőleg ezért már tetten értek. Pekáry szerint a helyzet veszélyes volt, mert „a titkos kéjnő, addig míg ezen minősége alaki bizonyítékokkal is megállapíthatóvá válik, a »garni szállodákat« büntetlenül használhatja titkos prostitúcióra s a bujakór terjesztésére.” Sőt a szállodatulajdonosokat, vagy bérlőket sem lehetett büntetőeljárás alá vonni, ők ugyanis rendszerint azzal védekeztek, hogy azokért a dolgokért, amelyek egyik vagy másik szobában zárt ajtók mögött történnek, nem felelhetnek. A rendőrség tehetetlenségében ezért a kerületi elöljáróságokhoz fordult, és felhívta a figyelmüket az ipartörvényre, amelynek egyik paragrafusa kimondta, hogy „azon szállodatulajdonost, kinél oly tények merültek fel, melyek őt iparának űzhetése tekintetében a közerkölcsiség és közrendészet szempontjából megbízhatatlannak tüntetik fel, iparjogától megfoszthatja.” Ez a törekvés azonban az adójukat rendesen fizető, tehetős polgárokkal szemben nem vezetett sok eredményre. A hatóságoknak új ötletekkel kellett előállniuk. E rövid előtörténet után itt az ideje, hogy közelebbről bemutassuk ezeket az Európaszerte kifejezetten szerelmi légyottok lebonyolítására létrehozott kis szállodákat. A garni francia eredetű szó, amelynek jelentése: a szükséges kellékekkel, bútorokkal ellátott szoba. A garniszállók berendezése ennek megfelelően puritán volt, többnyire az ágy jelentette az egyetlen komoly bútordarabot, amely csaknem betöltötte az egész szobát, ezt egészítette ki egy fogas, egy-két szék és kis asztal, valamint tükör a hölgyek részére. Budapest talán legszebb belvárosi garniszállóját két kis utca – a Bástya és a Képíró utca – által határolt telekre Limburszky József építőmester építette 1891-ben, a Képíró utca 9. szám alá. Osztrák és magyar tulajdonosok csoportja adott számára megbízást, akik a szálló működtetését és a haszon biztosítását bérlőkre bízták. Az épület az irányzat egyik legnevesebb bécsi mestere, Theophil Hansen klasszicizáló stílusában épült. A földszinten étterem működött, ahonnan – akár a közvetlen bejárat mellőzésével – feltűnés nélkül lehetett bejutni a szállodába. A gyönyörű, kör alakú lépcsőházban található recepciónál előre illett kifizetni a szoba díját. A többnyire igen kis alapterületű szobákból negyvenkettő állt a vendégek rendelkezésére, amelyek közül a legtöbbnek az említett két utcára, néhánynak a lépcsőházra nyílt az ablaka. Szintenként mindössze két mellékhelyiség állt rendelkezésre, egy az urak és egy a hölgyek részére. A mosakodási lehetőséget a szobákban egy kancsó víz és egy mosdótál biztosította. A rendőrség, mint említettük, nem hagyta annyiban a dolgot, és különféle módszereket dolgozott ki a garniszállókban folytatott szexuális kapcsolatok ellehetetlenítésére. Laczkó Géza ezek egyik legravaszabb és legalattomosabb változatát írta le A húszkoronás című, Budapesten játszódó novellájában. A detektívek – tehát civil ruhás rendőrök! – egyike lediktálja társainak egy húszkoronás bankjegy számát, amelylyel fizetni szándékszik a titkos prostitúciót folytató nőnek. A gyanúsítottat, egy „szerényen öltözött, nem feltűnő magaviseletű, jó formás, idősebb lányfélét, aki estefelé a korzón szokott sétálni, s onnan aztán egyegy úrral ellépni az Aranykéz utca felé”, elviszi annak kedvenc garniszállójába. A többi nyomozó – miután társuk, aki a nő Az eredeti formájában helyreállított csodalépcső... A ház mai homlokzata fotó: Majtényi Mihály /