Budapest, 2010. (33. évfolyam)

9. szám szeptember - Szécsényi Mihály: Egy pesti kéjnőtelep 1934-ből

BUDAPEST2010 szeptember érzelmei, pusztán a nyers szükségletek kielégítésére hivatottak. Ezért a kéjnőnek „látogatójával zene mellett dorbézolni, vele szeszes italokat fogyasztani tilos” – mondta ki a rendelkezés. Természetesen a nyilvános találkahelyeken vagy a kéj­nőtelepen is előfordulhatott, hogy várni kellett. A rendőrhatóság engedélyezhet­te egy, esetleg két várószoba kialakítását, amelyeket azonban csak a legegyszerűb­ben és legszükségesebb módon lehetett berendezni. Különösebb kényelmi célt szolgáló bútorokat, vagy díszesebb tár­gyakat (pl. pamlag, párnázott karosszék, tükör, képek, szőnyeg, stb.) felhasználni nem lehetett. Az egyik kéj­őtelep a ma is álló Kender – ma Auróra – utca 15-ös számú házban működött. A földszintes épületet 1859-ben építette Brenner Ferenc, míg terve­zője és kivitelezője Hild Károly volt. A lakóházként szolgáló eklektikus stílu­sú házat többször átalakították, bővítet­ték. A környék ingatlanjai már az 1920-as években is sokat értek, ám a harmincas évek elején még értékesebbé váltak, főleg ha alkalmasnak bizonyultak prostitúció céljaira. A Kender utca 15. 1932-ben még csak 6000 pengőért kelt el, de özv. Király Sándornénak és birtokostársainak alig két évvel később már 20.000 pengőt kel­lett fizetniük érte. A rokoni vállalkozás alapját az a tapasztalat jelentette, amit a család két tagja a Conti – ma Tolnai La­jos – utca 18. szám alatti kéjnőtelep ház­felügyelőjeként szerzett. Az épületet, a mellékelt terv alapján átalakították úgy, hogy 14 kéjnő lakhasson és dolgozhasson benne. Egyedül a házfelügyelői lakás állt egy szobából, konyhából, kamrából, sőt saját vízcsappal is rendelkezett. A Kender utcai kéj­őtelepnek 1941-ben mind a 14 lakása foglalt volt. Mai szem­mel nézve nehezen lehet lakásnak tekin­teni ezeket a komfort nélküli lakrészeket, amelyekben csak a villamos áramot alkal­mazó világítást tekinthetjük korszerűnek, míg a vízcsap és az árnyékszékek az egyik udvari szárny végében helyezkedtek el. Az utcai szobákért a kéjnők napi három, azaz évente 1095 pengőt fizettek, míg az udvari „apartmanokért” csak napi 2 pengő 40 fillért, azaz évente 876 pengőt kért a tulajdonos. Ezek az összegek lak­bérként igen magasnak számítottak ezen a környéken. Nem véletlen, hogy Peyer Károly már 1927 decemberében azt fejte­gette egyik közgyűlési hozzászólásában, hogy ezek a házak komoly mértékben be­folyásolják a környék fejlődését: „senki sem törekszik arra, hogy ezeket a telkeket beépítse, mert ezek a rozoga házak olyan nagy jövedelmet hoznak, mintha ott egy háromemeletes bérpalota állana.” A kéjnőtelepeken dolgozó nők átlag­életkora meglehetősen magasnak bizo­nyult, a Kender utcai házban 45 évnek. A legöregebb hölgy 50, míg a legfiatalabb 26 éves volt, tehát a kéjnők többsége már túljutott legszebb évein, a negyvenes évei elején járt. A 14 főből nyolc még hajadon­ként élte életét, négyen elváltak és ketten még házasságban éltek. Ebben a kis „kö­zösségben” igen vegyes, de a fővárosra jellemző vallási összetétel jött létre. Heten római katolikusok, hárman reformátusok, ketten izraeliták, míg egy-egy fő evangé­likus, ill. görög katolikus volt. Ami a kö­rülményeket illeti, hasonló volt a helyzet a Conti utca 18. szám alatti kéj­őtelepen, mert az ottani lakásokba is csak a villany volt bevezetve. Itt az átlagéletkor alacso­nyabb, csak 33­ év volt. A lakbérek csak­nem azonosak; az utcai szobák esetében 90 pengőt tettek ki havonta, évente 1080-at, míg az udvariak 72 pengőbe kerültek, ami évente 864 pengőt jelentett. A rossz körülményekből, a kéjnőtele­peken dolgozó nők életkorából, ebből következő fizikai állapotukból, de kü­lönösen abból, hogy ezek a házak mégis működtek és komoly jövedelmet biztosí­tottak tulajdonosaiknak, arra következ­tethetünk, hogy a prostitúciónak ezek az intézményei Budapesten a belső kerüle­tekhez és más intézményekhez viszonyít­va – pl. egy garniszálló költségeihez vagy egy magánkéjnő lakásához képest – ol­csónak számíthattak. Tömeges igényeket szolgáltak ki meglehetősen igénytelenül, különösen a háborús konjunktúra idején, és a prostitúció egyik alsó szintjét jelen­tették a fővárosban. A nagyváros éjszakai élete és szórakoztatóipara ugyanakkor gyorsan átlépett az 1926-os szabályozás keretein. A titkos prostitúció különböző formáinak megjelenése mellett a mulatók­ban, bárokban, éttermekben, táncos he­lyeken nagy számban alkalmaztak olyan női munkaerőt – kisegítőket, táncosnőket, pincérnőket stb. – akiknek a munkája csak prostitúciós tevékenységük fedezé­sére szolgált. Ez a rendszer szolgálta ki a tehetősebb embereket, a férfiak és a nők pénzes vagy pénzre vágyó, és megfelelő adottságokkal rendelkező részét. A kéjnőtelepeket a prostitúció más le­gális formáinak betiltásával egy időben, 1949 nyarán zárták be. A Kender utca is új nevet kapott, néhány évig az Eszpe­rantó nevet viselte. Az épületet 1951-ben kiutalták az Országos Lakásépítési Vál­lalatnak, amely munkásszállóvá alakí­totta át. Gondnoki lakást, betegszobát, társalgót, közös mosdót, WC-csoportot, közös konyhát és természetesen több há­lótermet alakítottak ki. Az épület ebben, a korábbi helyzethez képest korszerűnek tekinthető állapotában tökéletesen meg­felelt volna bordélyháznak. A gondnoki lakásban lakhatott volna a tulajdonos, a társalgót szalonnak lehetett volna hasz­nálni, stb. Az utca nevét 1955-ben ismét megváltoztatták, ekkor kapta a napja­inkig használatos Auróra nevet. A volt kéj­őtelep épületében a sok változás és átalakítás után 1964-ben építette meg az egyik lakó az első fürdőszobát... !

Next