Budapest, 2011. (34. évfolyam)

8. szám augusztus - Szécsényi Mihály: Kalauznők tündöklése és bukása

2011 augusztus nem öltözködött a korabeli legújabb divat­nak megfelelően és zömük műveltsége is megrekedt az írás és olvasás elsajátításánál. Ezért megható Takáts Kati esete, akit felette­sei rendkívül nyelves, az utasokkal durván bánó alkalmazottnak tartottak. Forradalmi időszakban, 1919 januárjában a József kör­úton szállt fel kocsijára W. Lőrinc ellenőr, aki jelentést írt az esetről. Katihoz, „a ne­vezetthez kalauztanonc volt beosztva és ő a kocsiban leült az utasok közé és könyvet ol­vasott. Én rászóltam, hogy mer ilyesmit meg­tenni. Azt felelte, hogy olyan nagy baj ez?” A kalauznő nem tagadta, hogy könyv volt a kezében, de állítása szerint le- és felszállás­nál, jegykezelésnél figyelte tanítványát. Az ellenőr kikapta a kezéből a könyvet, a tanonc nyakában lógó táskát elvette és odadobta a kalauznőnek, miközben hangos szidalmak közepette megfenyegette, hogy dolgozzon. Nem kerülte el a villamosokat és a kala­uznőket a szerelem és a féltékenység sem. A kalauznőknek rendszeresen udvaroltak katonák, akik az ellenőröket is megfenye­gették, elkergették, ha azok választottjukat kérdőre akarták vonni. Az egyik legkülönö­sebb, csaknem tragikus kaland H. Terézzel történt meg 1916. július elején. A kalauznőt R. Károlyné, bérkocsissegéd neje a József körúton haladó villamoskocsin, szolgálat tel­jesítése közben, az ezen célra készen tartott kalapáccsal, féltékenységből többször fejbe vágta, minek következtében súlyos sérülést szenvedett. A hivatalos jelentés leszögezte, hogy a „Mentők lakására szállították, 10 perc késést okozott.” A merénylet jótékony hatást gyakorolt a házasságra, amit a feleség a sér­tettnek írt leveléből tudunk. „Te vén zsák, úgy nézel (ki) te kurva, mintha ötven éves vonál. Mos(t) már jó újra a Károly, én még­is csak (a) felesége vagyok neki még és nem válok el tőle...”. Lenézve és elfogadva? Évek kellettek ahhoz, hogy a budapestiek, az úriemberek, az úrinők, az iparosok, és mind­azok – és úgy tűnik ők alkották az utasok többségét –, akik lenézték a kalauznőket, las­sanként valamennyire elfogadják jelenlétü­ket. Ennek köszönhető az a négy karikatúra, amely írásunk szerves részét képezi, és ame­lyeket a Pesti Futár 1917. októberi száma egy rövid cikkel együtt jelentetett meg. „Mintha már nem volnának olyan nagyon rosszak és szemtelenek a szakasz-zsuzsik. Megszelídül­tek vagy újak jöttek a tűrhetetlenek helyére, nem tudom, csak az biztos, hogy most már akad köztük kedves és szimpatikus is. Ezek a villamos mosogatólányok, akik olyan elke­seredetten csöngették le a kocsit, mint a leg­vadabb ellenség, ezek a kifújtkezű, smirglis bőrű mindenes-kalauznék mostanában már nem olyan szemtelenek, egy gondolattal mint­ha javult volna a helyzet. Eleinte nem néztek ezek se szegényt, se gazdagot, mindegy volt nekik, hogy nagyságot löknek a kocsi alá vagy munkásasszonyt, aki gyereket visz a karján. Csak indítottak, csak csöngettek, csak lökték le a lépcsőről a katonákat a kerekek alá, hogy a nyakukon menjen át a villamos kivégző. A dolog enyhült mostanában. A kalauznők kezdenek tűrhetők lenni. Jutalmul leközöljük néhánynak jól sikerült arcképét.” Amikor befejeződött a háború, elmúltak a forradalmak és lassanként normalizálódott a helyzet, újra visszatértek a férfi kalauzok. A Szózat 1919 novemberében Búcsú a ka­lauznőtől című, nekrológhoz hasonlítható írásban köszönt el a férfiakat helyettesítő nőktől. A döbbenetes hangnemű cikk közli mindenkivel: „Most már van férfi elegendő, a munka kevés alkalmához képest sok is, a ka­lauznőknek vissza kell menni oda, ahonnan annak idején előbújtak: a konyhák gőzös le­vegőjébe, a viceházmesteri lakások fülledtsé­gébe, a mosókonyhák párái közé. Nekik talán inkább nehezükre esik a búcsú, mint nekünk. Senki sem fogja őket megsiratni: elmondhat­juk róluk, hogy megcáfolták a női lélek sze­lídségéről, lágyságáról, türelmességéről szóló legendákat, többet gorombáskodtak velünk, mint amennyit megérdemeltünk, megtöl­tötték a kocsikat pöröléssel és nem egy volt köztük, aki úgy bánt az utassal, mint halálos ellenségével és ott bosszantotta, ahol érte.” A kalauznők száma ugyanolyan gyorsaság­gal csökkent a háború után, amilyen gyor­san növekedett annak kezdetekor. Ám 1915 óta, ha olykor kevesen is, de mindig voltak kalauznők Budapesten, amíg 1969-ben vég­leg meg nem szüntették ezt a foglalkozást a villamosokon. Történeteink egy napjainkban már nehe­zen felidézhető, megérthető, elképzelhetet­lenül hierarchikus és tekintélyelvű társa­dalmat mutatnak be. 1915 tavasza és 1919 vége között több ezer nő jelentkezett villa­moskalauznak és dolgozott több-kevesebb időt ezeken a járműveken. Az utazó közön­ség zömét kitevő, középosztályhoz tartozó úriemberek és úrinők, az önálló egziszten­ciával rendelkező utasok számára sokkoló hatású lehetett, amikor olyan nők ellenőriz­ték őket, kértek jegyet, bérletet tőlük, vagy utasították őket hivatalos személyként, aki­ket addig csak cselédként, munkásnőként, szolgálóként tudtak elképzelni. A villamosokon megjelenő első kalauznők viselkedése, hozzáállása az utasok többsé­gének szemében meglehetősen durva, han­gos, közönséges és kirívó volt. A bemutatott esetek mégis elsősorban a kalauznők (a volt cselédek) kiszolgáltatottságát igazolják. Azt a gyakorlatot mutatják be, amelyben nem vették őket emberszámba, ahogyan rend­szeresen megalázták őket, az utasok által nyilvánosan alkalmazott fizikai erőszakot, a pofozkodást – a korszakban a cselédeket még fizikailag is fegyelmezhették munka­adóik –, amelyekkel szemben a korabeli bí­róságok csaknem mindig az utasok, az úri­emberek és az úrinők büntetlen előéletét, „izgatott lelkiállapotát”, a sértő kifejezések miatti „felindulását” tekintették méltány­landónak.­­ Képek forrása: Portrék Budapest Főváros Levéltára, karikatúrák Pesti Futár 1917. Thoma Emma 20 éves budapesti kalauznő, 1916. október 23. BUDAPEST

Next