Budapest, 2011. (34. évfolyam)

8. szám augusztus - Szécsényi Mihály: Kalauznők tündöklése és bukása

2011 augusztus BUDAPEST Kalauznők tündöklése és bukása Az első nők a budapesti tömegközlekedésben az első világháború idején Szécsényi Mihály Amikor 1915-ben eljött az első háborús tavasz, úgy március és április táján különös, új munkavállalókra figyel­tek fel a budapestiek. A villamosokon, miután a férfiakat elvitték katonának, megjelentek a „sápadt” kalauznék Cikkünk arról az első néhány évről szól, amelyek a háború és a forradalmak miatt alaposan próbára tették a főváros lakossá­gát és nélkülözhetetlenné a nők alkalmazá­sát. Még nem tudjuk ki volt az első nő, aki jegykezelőként szolgálatba állt, ezért nem róla, hanem az első kalauznőkről írunk, fel­elevenítve néhány történetet, amelyek talán segítenek bemutatni az életüket. Ezt tette egy bizonyos városlakó, Kosztolányi Dezső is, amikor 1915 áprilisában A hét című lap­ban finom, ám csípős iróniával „Kalauznék” címmel rövid karcolatot írt róluk. „Egyre többen tünedeznek föl a kocsi ingó talaján. Átveszik uruk mesterségét, akit elhí a köte­lesség, az ellenőrzést, a szigort vagy a helyes­lő mosolyt, a jegytekercset, a csiptetővasat, a bőrtáskát és a hivatalos tekintélyt lehellő villamossapkát, amely oly komolyan ül a fe­jükön, a kevés és szegényes hajacskájukon.” Emancipáció a közlekedésben? Természetesen tisztviselőnők, gépírókisasz­szonyok és takarítónők már korábban is vál­laltak munkát a két legnagyobb cégnél – a Budapesti Közúti Vaspálya Társaságnál és a Budapesti Villamos Városi Vaspálya Társa­ságnál – de a járműveken, az utazó közön­séggel közvetlen kapcsolatban a háborút megelőzően nők még sohasem dolgoztak. Az utolsó békeévben 1913-ban, az előbbi vállalatok 6928 alkalmazottjából 220 volt nő, ám 1915-ben az első teljes háborús évben, a 4938 főre csökkent létszámból már 1629-en tartoztak a lányok és az asszonyok közé. A kalauznőkkel szembeni kezdeti rokon­szenv és csodálkozás azonban gyorsan elmúlt és átadta helyét a bírálatoknak. A legtöbben a férfiaktól átvett durva modorukat kritizálták, különösen azok, akik modortalanul bántak velük. Ugyanakkor a férfiak nyers stílusát nem bírálták hasonló módon. Kémeri Sándor újságíró 1916 őszén a Nő című lapban így írt erről: „Ennek a közönségnek a férfikalauz »paraszt«, vagy »kocsis« volt, a ma nőkalauza pedig »cseléd«, akitől csak a pontos kiszolgá­lást várják...” Már az ún. boldog békeidők­ben is különböző társadalmi helyzetű utasok gondolták úgy, hogy sérelmes számukra az a mód, ahogyan velük szemben a villamo­sok személyzete viselkedik. A férfi kalau­zokkal ellentétben az utasok egy része úgy vélte, a női kalauzok esetében nemtetszését szembetűnő, olykor erőszakos módon is ki­fejezheti. A női munkavállalókkal szemben az utasok között mindig akadtak olyanok, akik azt hitték, joguk van felülbírálni őket, sőt a munkájukba is beavatkozhatnak, ha úgy látják, rosszul dolgoznak, vagy rossz döntéseket hoznak. Ebben a küzdelemben a korszak „átlagos” és a villamoson alapuló tömegközlekedést használó, magát a parasz­tok, a cselédek és értelemszerűen a kalau­zok fölé helyező városlakói, férfiak és nők egyaránt lenézték, lekezelték a kalauznő­ket, akik többnyire valóban szolgáltak már cselédként, dolgoztak gyárban és zömmel vidéki származásúak voltak. Pofonok és egyéb inzultusok 1917 nyarán a Szentkirályi és a Rákóczi út sarkán található megállóban egy baráti tár­saság azon tanakodott, hogy leszálljon-e vagy sem? A menetrendet betartani igyekvő kalauznő csengetésével elindította a szerel­vényt, ezért az egyik nő még fent a villamo­son elvesztette az egyensúlyát és az utasok karjai közé hanyatlott. A hölgy testvére, S. Viktor 42 éves elektrotechnikus a lassan haladó villamosra felugorva, pontosabban visszaugorva felpofozta a 24 éves T. Katalin kalauznőt. Ezt egy férfi jegykezelővel soha­sem merte volna megtenni. A bíróság nem tartotta az ügyet súlyosnak, mert nemcsak a tettes beismerő vallomását tekintette enyhítő körülménynek, hanem nővére eleste miatti „ebből keletkezett izgatott lelkiállapotát olyan különös méltánylást érdemlő oknak vette”, hogy a pofonért a sértő fél csekély mértékű, felfüggesztett pénzbüntetést kapott. A jegyváltás is okozhatott problémákat. Egy fiatal pár ródlizni indult a Hűvösvölgy­be 1917 decemberében. A villamoson a fér­fi és a nő egyaránt szándékosan vitatkozni kezdett azon, hogy nem olyan jegyet kaptak, amilyet kértek. A vita során az egyre idege­sebb kalauznő szidalmazni kezdte hölgyét, és szemtelen disznónak nevezte. A férfi, Sz. Endre postatiszt erre úgy arcul ütötte W. Margit kalauznőt, hogy az a padok közé esett. Az utasok a kalauznő igazát, jogos felháborodását erősítették meg tanúvallo­másaikban. A bíróság azonban nemcsak a bántalmazó büntetlen előéletét, beismerő vallomását tekintette enyhítő körülmény­nek, de azt is, „hogy a kalauznő a vádlott útitársnőjét sértő kifejezésekkel illette és a vádlott e miatti felindulásában ragadtatta Alföldi Istvánné 27 éves kalauznő Veszprém megyéből, 1915. április 13. 31

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék