Budapest, 2012. (35. évfolyam)
6. szám június - Horváth Júlia Borbála: Pünkösdi zarándok
BUDAPEST Pünkösdi zarándok szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Gyalogolni jó. Mondjuk, kedvtelésből, ameddig jól esik. De azt mondják, zarándokolni is jó, mert a vándoréletet idézi, elszakít a koloncoktól, tárgyaktól, mániáktól. Nincs más, csak az út, a lépések, egyik a másik előtt, egykedvűen fogy a távolság, a végére fogadalmak fogalmazódnak, s egyszerűvé válik a lesz-ami lesz. Amikor szembe jön valaki, köszön, ő is könnyű már, csak a legszükségesebbeket cipeli magával. Mindegy honnan, de egyáltalában nem mindegy, hová tart a vándor, úti célja citált hely legyen, szentelt csodákkal teli. Ahhoz viszont ki kell mozdulni, nem is kicsit; városi ember rátalál ősei bejáratott útjára. Máriabesnyő iramodásnyira van Pesttől, odáig kocsin megyünk. Az igazi zarándok tudja, hogy nem lesz könnyű. Ugyanakkor tisztában van azzal, hogy lehetetlen előzőleg fölkészülni az útra, mert komolytalan lenne edzésképpen kivonulni a Városligetbe, és teljes menetfelszerelésben addig gyalogolni, amíg nem esik és/vagy fúj, mert lehet, hogy útközben is esni és/vagy fújni fog. És azt az állapotot pedig igazán képtelen előidézni, hogy érezze, a bakancsban kilyukadt a zokni orra, a hátizsák szíja vörösre nyúzta a vállát, mégsem dobhat ki belőle semmit, mert bármikor bármire szükség lehet, és nem döbbenhet rá arra sem, hogy okosabb lett volna a melegebbik hálózsákot becsomagolni, hiszen a csónakázó tó partján csak iramodásnyira van a jó kis meleg ágyától. Olyasmit pedig az éjjel-nappali közértek korszakában szocializálódott elméje at nem tudna élni, hogy az utolsó kocka tartalék csoki is elfogyott, az út pedig csak nem akar véget érni, még száznyolcvan hátravan a kétszázból, viszszafordulni nevetséges volna, hiszen bent mindenki tudja, hogy a kamingó miatt vette ki egyben csaknem az összes szabadságát. Hogy bezzeg a szép táj. A csönd. A fák, madarak, gondolatok, a megtisztulás élménye, megannyi kecsegtető finomság kárpótolja majd; maradandó emlékek, lelki táplálék lebegjen a szeme előtt – biztatják, akik már lejárták a magukét. Fentiek – szerinte – részletekben is beszerezhetők, mert egy-egy óra szép tájság is javít a nyavalyaságokon; utána, hétfőn, még bizonyosan türelmesebb a visszaszólás, mint előtte... – alkudozik máris a zarándokjelölt, egyben elhatározza, ha teheti, ő azért legyalogolja, ha addig él is, most viszont várna még kicsikét. A lehetőség azonban nem hagyja nyugodni. Főképpen Pünkösd tájékán támad a tettvágy, a szomszédság is nagy útra készül, tán még a hegyeken is átkelnek, a vonat bizonyosan átszeli a határokat, a fedélzeten nagy a hangulat és sok a zászló, nem baj, ha késünk. Végül kiürül a város, az izgágábbja vendégeket hív, vagy hívatja magát, a fáradtak átaluszszák a hosszú hétvégét, a köztes teremtmény pedig áldozna magára. Például egy jó kis zarándok-körúttal, amivel letudható a teljes évnyi áldozat. Mivel azonban több mint elkésett a szervezéssel, marad a rögtönzés: csatlakozás rész-utasokhoz, irány: bármerre, csak ne legyen túl messze, mert munkát is vitt haza hétvégére, kapacitás két óra, öt-tíz kilométer, lehetőleg öt. Igazságtalan a sors, hogy ehhez is asszisztál, szemben az alaposan készülő, hónapokra előre tervező egyedekkel, akik szinte életüket teszik fel arra, hogy minden gördü 2012 június