Budapest, 2015. (38. évfolyam)

1. szám január - Horváth Júlia Borbála: HAJNAL - Újévi evolúció

2015 január­ ján sminkjüket, és nyájasan a pénztárgép­hez kísérik a vendéget, sose lehet tudni... Résre nyílik a kapu, mire betör a makacs zord front, alacsonyan szállnak a számlák és az étlapok. „C’est la vie...” A dizőz fe­jébe húzott kalappal távozik, őt sem sza­bad fölismerni, mert hogy néz az ki, hogy financiális okokból ez estén is szórakoz­tatnia kell, nem pedig beülhetni a díszpá­holyba, s kényesen kritizálgatni a műsort. Ahelyett marokra kapja a gitártokot, a má­sik kezében két állvánnyal egyensúlyoz a tizenéves, közepesen karbantartott auto­mobil irányába. Sokat szenvedett füllel érzékeli, hogy az idei, az újrakezdések, ámde fenntart­ható fogadalmak éjszakája: „Híznom kell!” „Abbahagyom a nyelvtanulást!” „Minden pénzemet szórakozásra költöm!” „Nem kö­szönök többé a szomszédnak!” „Jól érzem magam!” És hasonló lázadó gondolatok, melyeket földi halandó sanyarúságba sa­vanyodott életében alig is képes felfogni. A Bundás család is túl van a nehezén, éppen vendégségből hazafelé tartanak, vacogva kászálódnak ki az autóból, amikor Bundásné bosszankodva észleli, hogy elfelejtette visz­szahúzni a cserecipőt. A telefon után nyúl: „Csókollak drága Mimim, nálatok hagy­tam a csizmámat...” „Ne aggódj, kedvesem, megőrizzük, amíg legközelebb jöttök...” „Féltem, hogy már lefeküdtetek aludni...” „Attól ne tarts, éppen ordítozunk egy­mással, ki hol takarítson...” Röviden elköszönnek, húsz perc körözés után parkolóhely is kerül, Bundásné első újévi megpróbáltatása tülltalpú Jopánban tükörjégen tipegni. „Segíts már!” – reccsen az urára, akinek tüdőtágulása és szívzsugorodása révén elég a maga baja, és szuszogva igyekszik használható levegőhöz jutni. Bundásné el­terül a földön, belemerül a puha szemét­halmazba; szakadt trombitadudák között mocskos nejlonzacskók ölelik körül a testét, a hajába elázott konfetti keveredik; végül megdicsőülve felül, a feje fölött kipattan egy megkésett szilveszteri tűzijáték. Magányos lánycsoport a kapualjból szemlélődik, alaposan befészkelték ma­gukat, ha a fene fenét eszik, sem mozdul­nak. Ráérősen rágyújt az egyik, füstölög magában a másik: „Nem tetszem az exem­nek...” A többiek meredten néznek az ar­cába, mi nem tetszhet rajta: csillogó, puha haj, lágyan ívelt száj és hosszított pillák, találgatják, milyen lehet az a válogatós ex, majd összeállnak egy csoportképre, és kó­rusban ordítják: „So­ha nem te­szünk újévi fogadalmat, azért sem!” Miután egyetlen lehetőség marad, haladni a régi úton, és új pasi után nézni. Odébb akadna jelentkező, modern fiúcsoport az utolsókat robbantja, de roppant elfoglaltak, egész éjjel hajku­rászták a sztorit: „Szedd a lábad, öreg fa­ter!” Mellette kutya úr elszabadul, tudja, a nehéz kezdés után előbb-utóbb felde­rül az ég. „Gyepmester vagy házmester, ez itt a kérdés”. Hatkor megérkeznek a nehézgépek, be­lerottyantanak a mámorba: „Itt vagyunk, ragyogunk, ránk lehet számítani, bármikor is”. A műszaki vezérigazgató-helyettes személyesen kiáll a fagyos hajnalba, és a korai derengéssel bevilágítva tájékoztatja a nagyérdemű híradásokat: „Társaságunk megkezdte a közterületek tisztítását, száz BUDAPEST köbméter szemétre számítunk.” Puszta­zámorban zárt kapukkal várják a sittes autókat, ha esik, ha fúj, a szeméttől meg kell szabadulni. Számos forduló után a kocsik visszatérnek a belvárosba, a főnök teázási engedélyt ad. Sofőr apuka online kapcsolatot tart fenn első szilveszterező gyermekével, ez volt az elengedési felté­tel, a szájber köldökzsinór: „Töltőd van?” Ördögien gyors pötyögtetés után érkezik válasz: „Minden oké papa, zúzmara nőtt a szemöldökömre, ugye nem bánod, ha még beugrunk a mekibe melegedni?” „Ritka a keleti szél...” – mormolja a pla­kátember, és összehúzza magát a papun­dekli alatt. Lötyög a teste benne, a válla kissé megrogyott tőle. Este nyolckor öltö­zött be, aznap negyedszer, tizenhat órára béreli őt a körúti gyros- sütő. „Napi ezeröt­száz, plusz étkezés, ünnepnapokon a dup­lája. A főnök rendes...” Épp a portája előtt ácsorog, az ő hazájában már vagy hét órája elkongatták az éjfélt, ugyanúgy, mint más napokon. Behívja a plakátembert, vizsgál­gatja, kell-e neki legközelebb is ez az arc, fiatal, teherbíró, és állandóan mosolyog. „Hady ment üzlet?” „Rengetegen voltak, és nagyon sokat ittunk!” A körülállók bólogatnak, irigy­kednek, ők egész éjjel bent strázsáltak a zsírszagban. A plakátember szélesre húz­za száját, és mesél: „Eljöttek a barátok, nagyanyám is, két hónapja nem járt az utcán, hozott pálinkát. Én még ennyi jókívánságot nem kaptam, életem legjobb szilvesztere volt!” Hanyagul zsebre gyűri a gázsiját, sietve búcsúzik, és félreeső vigyorral belegázol a boldog útba. ”

Next